Rafrika

Mielőtt Etiópiába jöttem igyekeztem némi információt begyűjteni az országról. Persze a csapból leginkább az éhezés és a nyomor folyt, illetve az ország létfenntartási inkompetenciája. Átlépve a határt ennek az ellenkezője vágott pofon, de mostanra azért egy kicsit revidiáltam a kezdeti álláspontot…

Továbbra sem az éhezés tekintetében, mert a - média általi - prekoncepciózus kép a felpuffadt hasú, csontra aszott bőrű embertömegekről (szerencsére) továbbra is hiányzó képkocka a sorozatban, viszont a fenntarthatósági elmaradottság mostanra kicsit elgondolkodtatott…

A felkészülési kutatásaim – számomra – legérdekesebb gondolathalmaza, hogy az ország a nyugati segélyszervezetek nélkül nem létezne. Az ’olvasmányaim’ szerint Etiópia ’vezetősége’ nem képes működő rendszer felállítására és kudarcot vallanak önmaguk mindennapi irányításában. Természetesen mindez nemzeti szintre értve, hiszen az individumok küzdelme egyéni háborúk sorozata a kihívások tengerében. Kezdetben azt gondoltam, hogy ez megint csak egy ferdített tény, ami a negatív-hír-nagyobb-szenzáció kategória áldozata, hiszen látszólag minden működik. Sőt… Jóval ’civilizáltabb’ módon, mint Szudánban bárhol. De nem…

Utazgatva nehéz nem észrevenni, hogy a legutolsó településen is - ami nem más, mint néhány sárkunyhó és szárított lókakival fűtött kültéri ’kemence’ – legalább egy olyan tábla van, ami valamiféle fejlesztési projektet, vagy külföldi támogatást indikál. Legyen ez mezőgazdasági, iskolázási, népnevelői, egyenjogúsági, segítői, támogatói, stb. kezdeményezés. Német, holland, amerikai, francia, EU-s, ENSZ-es és még sokan mások…

Egyedül a kínaiak nem jótékonykodnak. Ők abszolút profitszándékkal vannak itt. Utakat építenek. Ugyan külföldi pénzből ’szponzorálva’ (ha jól tudom ez IMF ’kölcsön’), ami újabb megkérdőjelezhető forrás a nemzeti költségvetés hosszútávú fenntarthatóságát tekintve, de legalább építik. Fejleszteni kell és az infrastruktúra és elérhetőség valóban kulcsszereppel bírnak a jövőalapozás tekintetében.

De a ’China-project’-eken kívül az összes állami szerepvállalást kívánó területet külföldi cégek fedik le. Főként segélyszervezetek. Vajon ez helyes? Értem én, hogy kell segíteni a rászorulókon, de vajon mi az egészséges mérték?! Mi a határ, ahol a segély inkább demotiváló tényező és önfejlődés gátoló? Vajon melyik ponton belül lehet azt mondani, hogy a segélyek nem azt az üzenetet küldik, hogy ha ők nem változtatnak, majd megoldják helyettük mások? Etiópia segélyfüggő. Ez tény. De ez meddig maradhat így? Mivel ösztönözhető egy nép arra, hogy vegye végre kezébe a sorsát?

Rengeteg szervezetet látogattam meg vidéken és a városokban is, amelyek segítő szándéka megkérdőjelezhetetlen és becsülendő, de számomra mégis visszás. Globálisan. Az árvaházak, a ló- és szamárkórházak, a vidéki turizmust fellendíteni szándékozó alapítványok, a készségfejlesztő központok, a fenntartható mezőgazdasági ’neveldék’, a Nemzeti Park hasznosító cégek legtöbbje külföldi pénzből működik és állami segítséget alig, vagy egyáltalán nem kap… Persze a mindennapi embernek mindegy, sőt a vidéki áramtalan izolációban élőknek megváltás a külföldi ’jószándék’, de vajon hosszútávon nem üt ez vissza? Az állam már így is hátradől és ’tudja’, hogy ha a kisujját se mozdítja a segélyszervezetek akkor is jönnek és teszik a dolgukat. Mert segíteni jó. Rászorulók pedig vannak. És itt még látványos is, mert a több évtizedes elmaradás sötétségébe ’könnyű’ fényt vinni. De a tetőre való lékvágás csak időszakosan oldja meg a levegőtlenségi problémát, hiszen előbb-utóbb azon a lyukon beesik az eső… Ajtó kéne inkább. Ehhez viszont az államnak gatyába kellene ráznia önmagát és belátnia, hogy az igen érzékeny segélymérleg könnyen kibillentheti az egész országot az egészséges önfejlődési egyensúlyból…

Persze ez privát vélemény, saját gondolatok, elképzelések rendszertelen kavalkádja, pusztán a látott és tapasztalt tényekre alapozva, de tagadhatatlanul hiányzik mögüle a kézzelfogható ’bizonyíték’. Lehetetlen ’kívülről’ felmérni, hogy a rengeteg támogatás és segély kontra állami intervenció milyen rövid- és hosszútávú hatással bír ténylegesen, de ’innen’ sajnos úgy tűnik, hogy a nyugati ’bódét’ elvéve nem nagyon marad más, mint egy óriási és büzlő szarkupac, amit aztán nem kis feladat lesz összelapátolni…

A fővárosban. Pedig nem is tűnik úgy. Lalibelából - az odaút viszontagságaiból tanulva – privát busszal 14 óra alatt jutottunk le Etiópia központjába. A buszt úgy sikerült összeszedni, hogy körbekérdezgettünk, hogy nem jön-e véletlenül valaki errefelé és láss csodát az egyik jól szituált turistacsoport Lalibelából repülővel folytatta útját, így az addisi buszra már nem volt szükségük. A sofőr önként és dalolva fogadott némi anyagi hozzájárulást és kellemes társaságot. Semmi más esélyünk nem lett volna a táv egy nap alatt való megtételére így nemcsak hálásak voltunk, de az út végére nem ragadtunk a kosztól és nem kellett a csomagtartóban bőröndök között szoronganunk – mint odafelé - , hanem szabadon garázdálkodhattunk a huszonfős utastérben. Álom!

Mindenesetre megérkezvén nem vágott hanyatt a metropoliszi hangulat, sőt igazából maga a hangulat sem. Addis Ababa 1887 óta létezik, ami nem ad alapot több évszázados történelemnek akárhogy is számolok. És ez érezhető. 

A nagy átlagot tekintve a város amolyan 70-es évekbeli, szocialista emlékműves, betonépületes, hegyek közé rejtett hatalmasság eukaliptusz erdőkkel tűzdelve. Nem átlagban nézve viszont mindenképpen érdekes újkori mix, hiszen egymás mellett vannak jelen a nagy irodaépületek monstrumai és a szalma-sár-bádogtető kunyhók, a csacsiterelgető plebs és a kosztüm-öltönyös értelmiségi dzsentri, a terepjárós segélyszervezetek és az özönvíz előtti Lada taxis garmada, a mindennapi létért küzdő piaci árusok és a gigantikus bevásárlóközpontok gazdag törzsközönsége, a polio miatt lebénult kéregetők és a Sheratonban kávézó sznobok, az álcából rágógumit áruló zsebes gyerekek és a magániskolába járó kiskirályok. 

Leülve egy kávézóba kellemes időtöltés figyelni a város forgalmát; az egymás tökéletes ellentéteként létező társadalmi osztályok ’küzdelmét’ és elmerülni a környezet szépségében, de itt ennyi fér bele. Nem sok, de nem is kevés. Nem igazán Etiópia, de nem is igazán nagyváros. Amolyan édes-savanyú afrikai módra…

 Lalibela egy elzárt kis város Észak-Etiópiában, a Lasta hegységben, 2630 méteren. Virágkorát és történelmi jelentőségét a 12. századi Lalibela király alatt élte, ma viszont a sziklába vésett templomairól híres. A várost körüllengi a templomok épülésének misztikus legendája, ami még különlegessebbé teszi a macskaköves, kanyargós, szurdokos település hangulatát.

Lalibela leginkább olyan az Etiópiába látogató turistacsoportoknak, mint Luxor az egyiptomi desztináltaknak. Szinte kötelező. Mivel tömegközlekedéssel odajutni nem könnyű, – tapasztalatból is megerősíthetem - de a város híre jól megalapozott, a Jeep-túrákat kínáló irodák gombamód szaporodnak ezen a táptalajon.

Talán ezért, talán az egész városban tapasztalható faranji érzés és az ezzel járó ’infláció’ végett, talán egyéb személyes és megmagyarázhatatlan okok miatt, nálam Lalibela nem került fel a kihagyhatatlan listára. Ugyan a miliő rendkívül hasonló, de a kulturális élmény nálam igazából még lábat sem csókolhatott Luxornak. 

Tény azonban, hogy a templomok lenyűgözőek és az valóban elgondolkodtató, hogy hogyan lehet a talajszint alá 8-12 méteres (mélységgel/magassággal) templomokat ilyen precizitással sziklába vésni… És mégis… Voltam, láttam, de ÉN nem mennék vissza…

 Január 18. Újra Gonder. Hogy miért? Mert Gondert a 44 templom városának is nevezik, azaz Észak-Etiópia egyik vallási központja. A másik fontos indok pedig, hogy Vízkereszt van. Vagy legalábbis a kopt katolikusok ezen a napon tarják az Epifániát és a karácsonyon kívül – ami a mi Vízkereszt napunkon van (mondtam, hogy furcsán működnek itt a dolgok) – ez a második legfontosabb ünnepük. 

Próbáltam utána olvasni, hogy mi mikor és hogyan és náluk és nálunk, de olyan zavaros a különböző naptárak miatt, hogy tartózkodnék a részletekbe való belemerüléstől. Ami biztosnak tűnik, hogy Keresztelő Szt. Jánosnak, a három királyoknak és a víz borrá változtatásának van a legnagyobb köze ehhez az ünnephez.

A lényeg talán nem is ez, hanem maga a jelenség, ami bármilyen vallási elhivatottságtól függetlenül egy rendkívül egyedien élvezetes, mozgalmas, színes és afrikai élmény. 

18.-án délutántól kezdődően a különböző templomok elkezdenek gyülekezni a saját udvarukon, díszbe öltözik a város, ünneplőbe az emberek, tömjénfüstként terjed a jókedv és az emelkedett hangulat. A várost – a szó legszorosabb értelmében - ellepik a Timkat látványosságát élvezni szándékozó etióp és nemzetközi látogatók, rengetegen jönnek a nagyvárosokból és még többen vidékről. A ’falusiak’ képesek több napon keresztül gyalogolni, hogy részt vehessenek a mulatságokban, a városiak pedig egy hetes szabadságot is képesek ’feláldozni’ a timkati oltáron.

De hogy mi is történik pontosan? A templomi gyülekezés alatt a várost időszakosan ’megrohanják’ a pogány létet szimbolizáló, meztelen férfiemberekből álló csoportok, akik fahusángokat lóbálva, harcokat imitálva, énekelve és kántálva ’melegítik’ a terepet. És aztán elkezdődik… Megjelennek a templomi közösségek, mindegyik külön ’identitást’ öltve, felcicomázva. A több száz hívő zenével, táncolva és dalolva köszönti Istent és az egyházat. Középen a papok és az egyéb ’szent’ emberek esernyőkkel színesített csoportja látható. Az ő kiváltságuk a piros szőnyeg, amit egy legalább húsz főből álló társaság csomagol össze és terít le, ahogy az egyházfők tovahaladnak. 

A felvonulás két-három kilométeren keresztül tart egészen Fasilidas (egy etióp uralkodó) medencéjéhez, ahol a papok megáldják a vizet és onnantól két napon keresztül a helyiek – persze főként gyerekek – rituálisan ’megkeresztelkednek’, azaz megmártoznak a vízben. Ez a jelenet inkább a nálunk ismert medenceparty jelleghez hasonlít, a vallási töltet ezen a részen már kevésbé érezhető.

Másnap pedig ugyanez csak fordított rendszerben; medencétől a templomokhoz. 

Akár hívő, akár nem hívő szemmel nézve ez az ünnep mindenképpen sajátos. Sajátosan komplex. Vallási és világi, keresztény és nemzeti egyszerre, rendkívül afrikaiasan fűszerezve. Intenzív kombinációban érinti az összes érzékszervet és feltétlenül keretezett cikket érdemel az emlékkönyvben.

Valahol a semmi közepén, - talán ahol a kurta farkú malac túrna, ha lennének errefelé malacok – mindenféle közúttól 2 kilométerre, van egy kis település, Awra Amba. Egy kis ’sziget’. A béke szigete. Nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is. Van itt egy kis közösség, akik megvalósították a világbéke és az egyenjogúság rendkívül törékeny és hihetetlenül utópisztikus kombinációját. 

Úgy nagyjából 65 évvel ezelőtt, földművelő szülők gyermekeként, megszületett Zumra Nuru, a lázadó idealista. Életének nagy részét azzal töltötte, hogy a saját szülei – és a tágabb környezete - példáján okulva megpróbáljon harcolni a családon belüli egyenjogútlansággal, a munka igazságtalan elosztásával, az agresszió mindent mérgező kegyetlenségével. Látva otthon, hogy ugyan napközben mindenki egyenlően dolgozik, a mezőről hazatérve az anya minden segítség nélkül kezd új műszakba; látva, hogy problémák sokszor a tettlegességben – de legalábbis verbális terrorban - nyernek megoldást; látva, hogy az egymás segítése elvész az önös érdekek és előnyszerzés mindent kiirtó méregködjében; látva, hogy a vak hit és a dolgok jobbra fordulására váró tétlenség mennyire eredménytelen fegyverek a szegénységből való kiútra, elképzelt magának egy álomvilágot. És nem adta fel… Kirúgták otthonról, elfogyasztott 5 feleséget, sokszor tető nélkül találta magát, mert forradalmi gondolatai mások szemében az őrültség határát súrolták, de kitartott… Kitartott az elképzelése mellett, hogy lehet jobb világban élni, csak akarni kell! 

Több évtizedes küzdelem után Awra Amba községében végül hallgatóságra talált. Elképzeléseit nem fogadta mindenki töretlen lelkesedéssel – sok helyi inkább elköltözött – de az ’öregeket’ meggyőzve végül érvényt szerzett a gondolatainak. Elfogadtatott néhány egyszerű és mégis paradoxul komplikált alapszabályt, mint ’házirendet’ és 1972-ben, 19 fővel indulva létrehozott egy etióp Woodstock-ot. Bevált. 

Awra Amba ma a következő elvek alapján működik:

1. Béke. Nincs hangos szó, nincs verekedés, nincs agresszió, nincs tettlegesség.  Tanács van. Útmutatás.
2. Egyenjogúság. A közösség fenntartásához szükséges munkában mindenki a lehetőségei és képességei alapján veszi ki a részét. Nincs megkülönböztetett figyelem a nőknek, sem ’felmentés’ a férfiaknak. Nincs nemi felosztottság, nincs diszkrimináció, minden további nélkül előfordulhatnak szerepcserék. 
3. Segítség. Ha valaki bajban van, segíteni kell neki. Ha az idősek, vagy várandósok elfáradnak, vagy valaki képességében korlátozott támogatni kell, átvenni a szerepüket és kímélni őket. 
4. Tanulás. A szegénységből való egyetlen kiút a kemény munka és az edukáció. Az egyéni lehetőségek és kompetenciák teljeskörű és leghatékonyabb kiaknázása érdekében a személyes képzés elengedhetetlen. A faluban mindenki tud írni és olvasni, a fiatalok a közösségi iskolában okulnak és a felnőttek saját belátásuk szerint bármikor csatlakozhatnak.
5. Gyermekjogok. Bármilyen fiatal valaki, vannak jogai, lehet véleménye. Oda kell rá figyelni. Nem kényszeríthető erőszakkal semmire, tisztelni kell a saját akaratát. Nem házasítható 18 év alatt és utána is csak saját választásból.
6. Nincs felesleges pénzköltés. Nincs lakodalom, nincs temetés. Létfenntartás van és nehéz idők. 
7. Közösségi pénzkezelés.  A falu minden tevékenységet a kommunális kassza javára végez, amit évente egyszer osztanak. Szabadidejében mindenki azt csinál, amit akar, ha túlórázni szeretne, akkor az ebből eredő jövedelemmel természetesen szabadon rendelkezik.
8. Közös gyökerek. A világon mindenki egyenlő. Nincs faji, vallási és egyéb megkülönböztetés. Mindannyian Ádám és Éva gyermekei vagyunk, így mindenki ’rokon’. Nincs ellenség, csak ’család’. 
9. Vallástalanság. A vak hit értelmetlen és időpazarló. Elveszi a lehetőséget olyan dolgokról, amik a fennmaradást támogatják. Létezik Teremtő, de ő mindig és mindenhol jelen van. Nem kell neki extra ’ház’ (templom), vagy extra ’idő’ (mise). A sorsunk a mi kezünkben van, segítségre várni vitatható luxus.
10. Bűnmentesség. A lopás, az erőszak, a kéregetés, a hazudozás, a káromkodás, de még a pletyka is elítélendő és tilos a közösségben. Aki vétkezik, az - saját belátását követően - megbocsátást nyerhet, de a visszaesőket izolálják, vagy elküldik a közösségből. Viszont nincs harag, nincs bosszú, azaz szívesen látnak viszont ’megtérteket’.

Mára a falu lakossága 432 főre duzzadt, mindez 108 háztartásban. Az itt lakók büszkeségei közé tartozik a két – példa értékű - könyvtár, a saját építésű szövöde, a környéket is kiszolgáló malom/örlőház és a kormány elismerését és támogatását tükröző általános iskola. Az önellátás alapja és - az örlőházon és a szövödén kívüli másik - fő bevételi forrás a 18 ha föld művelése, melyből a nők és a férfiak kedv, képesség, tudás és preferencia alapján veszik ki a részüket.

A hatékony működést gondosan átgondolt vezetői struktúra biztosítja. Külön bizottsága van a beszerzésnek, külön az értékesítésnek, külön a problémakezelésnek, külön a fejlesztésnek, külön a rászorulók segítésének, külön az edukációnak, külön az egészségügynek, (stb.) sőt még külön ’PR’ szekció is létezik. És működik…

Zumra maga nem egy iskolázott ember, de a kitartása, az álma példa nélküli. Szeretné, ha a világon szerteszét minél több ’ Awra Amba branch’ lenne és persze nem idegen tőle a totális világbéke gondolata sem. Ezen indokkal büszkén és meleg mosollyal fogad minden látogatót remélve, hogy azok spóraként terjesztik majd gyermekkori gondolatait szerte a világban. 

Az én tiszteletemet mindenesetre kivívta az egész közösség hangulata, működése és az ott eltöltött 2 nap utópisztikus nyugalma. Egy ’vendégházban’, döngölt föld ágyon fekve, hamuból készült kemencében sült injera (helyi tef gabonából készült palacsinta szerű lepény – az etióp étkezés alapja) kenyeret vacsorázva elgondolkodtató, hogy vajon mely indokok gátolják ténylegesen az ilyen elgondolású rendszerek globális implementációját. Vajon a pénz, vajon az emberek, vagy mindkettő?

Őszintén remélem, hogy a közösség kellően előrelátó és felkészül minden növekedés/terjeszkedés által generált kérdésre és kihívásra és megfelelő módszerekkel száll szembe az őket körülvevő társadalom akadályaival és lehetséges bukkanóival. Mert a jóban hinni jó!

Bahir Dar városának legértékesebb pontja – legalábbis számomra – a központi piac, ami hivatalosan mindennap ’nyitva’ van, de a legforgalmasabb a szerda és a szombat. Szerdán ’benéztünk’, de szombaton visszahúzott az élmény.

Fantasztikus. Intenzív. Magával ragadó. Élettel teli. Elképzelhetetlen.

A szerencsésebb csillagzat alá született árusok a fedett piacon próbálják pénzzé tenni a portékát -  sálakat, ruhát, táskát, cipőt, szalmatermékeket, műanyagtárolókat -,  míg a ’vidéki’ árusok a nyitott téren találnak maguknak egy követ, ahol közszemlére tehetik a saját termesztésű  ’értékeiket’.

Nap alól esernyő alá bújó asszonyok és gyerekek; csirkét, kecskét, birkát, szamarat áruló férfiak; faluról bejövő, ’nagybevásárlást’ intéző lányok… A reggeltől estig napon ülő árusok rendületlenül válogatják a különböző magvakat, szemezgetik a kávét, pucolják a fokhagymát és locsolják a zöldségeket. Eltántoríthatatlan lelkesedéssel rendezgetik az árut és mosolyogva kínálják az eladandót.

Találtam magamnak én is egy követ és figyeltem. Figyeltem, ahogy a helyi ruhák bugyraiból előkerül a szigorúan megszabott, elkölthető mennyiségű pénz. Figyeltem, ahogy az asszonyok az addigi ’zsákmányt’ a fejükön egyensúlyozva alkudoznak további szükségszerűségekre. Figyeltem, ahogy a vidéki férfiak a ’sétabotjukat’ vállukon átvetve próbáljnak könnyíteni a bevásárolt dolgok súlyán. Figyeltem, ahogy a fiatal anyák, hátukon a babákkal hogyan küzdenek a kihívást jelentő tömeggel és a feladatok sokrétűségével. Figyeltem, ahogy a két- és négylábú jószágok gazdát cserélnek és szájtátva tanulmányoztam az élő állatok szállításának helyi, kreatív és néhol nem túl állatbarát módját. Figyeltem a színeket, a szagokat, a hangokat, a nyüzsgést, a kultúrát és élveztem az ’utazást’.

Bármennyire is más ez az élmény, mint a mi piacaink és bármennyire is látható és érezhető a szegénység minden sarkon és minden emberi kifejezésen, az élmény számomra nagyon kedves és kellemes. A maga egyszerűségével belőlem csodálatot vált ki a helyi rendszer, az emberek elfogadása és átértékelő magatartása. Nem is célom, hogy sajnálatot ébresszek, inkább illusztrálni szeretném, hogy máshogy is lehet. Máshogy is lehet boldognak lenni. Lehet boldognak lenni. Lehet lenni…

Bahir Dar. Etiópia 7. legnagyobb városa. Színes, szagos, vizes. A legnagyobb etióp tó, a Tana-tó, partjának központja, az etióp utazásunk 2. állomása.

A Tana-tó egy vulkánkitörés eredménye, ami természetes gátat építve, vízgyűjtő mederré tette a közel 3 673 km2-nyi területet, origójául szolgálva a Nílus egyik ágának (Blue Nile). Jelentősége és izgalmassága azonban fordítottan arányos. A helyiek hozzáállása és a környezet természetessége egyszerűen elveszik a ’hatalmasságát’, de kicsit sem csökkentik szépségét és gazdagságát. Az élővilága egyedülálló, - több mint 17 halfaj csak ebben a tóban található – a hangulata pedig idilli.

A város városiasan városias és legkülönlegesebb erénye, hogy fantasztikus kiindulópontja a környék felfedezésének. Biciklivel elérhető a folyó és a tó találkozása, busszal a Blue Nile vízesés, hajóval pedig a közeli monostorok többsége.

A folyó és a tó találkozása ambivalens élmény. A folyó több ágon történő életre kelése külön kihívást jelent a megfelelő pont meghatározására, de már maga a keresés is megéri az erőfeszítéseket. A földúton való biciklizés embert és kitartást próbáló szenvedésein felül a látvány magával ragadó. Persze tábla, vagy útmutatás nincs, úgyhogy mi sikeresen eltévedtünk, de a – város perifériáján található - kis közösségeken keresztül teperve segítőkész gyereksereg-kíséretre tettünk szert.

Az iskolából szabadulva, faranjit ritkán látva, futva követett bennünket 10-15 gyerek, akik az fejvesztett bóklászásunkat figyelve, ’Hír, miszter, hír’ felkiáltásokkal és hatékony testbeszéddel irányítottak minket erdőn, mezőn és legelőkön keresztül. Láttuk a vizet, láttuk a helyieket, megfigyelhettük a víz helyi hasznosítását (autómosás, fürdés, mosás, itatás, stb.) és gazdagabbak lettünk néhány őszintén üdvözlő mosollyal.

Továbblapozva a Nílus fejezetet, gondoltuk megnézzük a közeli vízesést is, ami azért kérdéses vállalkozás, mert a néhány éve épített erőmű miatt a víz emberi befolyás és döntés alapján vagy esik, vagy sem. Nekünk szerencsénk volt. Esett! Nem kicsit. Így mi hatékonyan és eredményesen tölthettük a délelőttünket a víz erejének és környezetformáló hatásainak csodálatával.

Ugyan az odautazás felért egy pokol túrával oda és vissza, úgyhogy a célállomásra érve felbosszantva, álmosan és agyonfagyva (reggel 6-kor még nagyon hűvös van errefelé), jól átrázva, beszűkült tüdőkapacitással, porba panírozva, hajszálon múlott, hogy nem távoztunk postafordultával… Hála a jó erős és forró etióp kávécsodáknak nem tettük. Lassan a nap is magához tért, úgyhogy a nap további része sétálással, pillanatkergetéssel, a természet élvezetével és a helyi gyerekekkel történő alkudozással telt.

A városhoz közeli - turista célpontként nyilvántartott - monostorok meglepően drága és még meglepőbben felejthető élményt jelentettek. A Zege-félsziget kolostorait céloztuk meg, mert ide beengedik a hölgy egyedeket is, míg a többi működő intézmény környékére sokszor még nőnemű állat sem teheti be a lábát, nehogy bűnös gondolatokat ébresszen az ifjú növendékekben. A templomok a ’Szép, szép, de..’ kategóriába esnek, aránytalan ár-érték hányaddal. Szerencsére az utazás és a félszigeti kirándulás mindenért kárpótolt. A napfelkeltés hajókázás, a reggeli napsütötte erdőben való kóválygás, az ébredező helyiek figyelése, egy rituális temetés ’megélése’ és a gyerekek iskolába kísérése elegendő kompenzációt biztosított, hogy a napot kimerülten ugyan, de mégis elégedetten és határozottan gazdagabban zárjuk.

Ez Bahir Dar. Sok. Kevés. Világos. Sötét. Egyszerű. Komplex. Etióp!

Lélegzetelállító. Megnyugtató. Inspiráló. Gyönyörű. Tiszta. Végtelen. Szédítő. Magával ragadó. Magas. Mély. Csendes. Természetes…

A Simien-hegység Etiópia legmagasabb hegysége. A Nemzeti Park egyike Afrika legnagyobbjainak, több 4 000 méter feletti csúccsal (a legmagasabb pontja Ras Dashen, 4 533m) és 1979 óta az UNESCO világörökség része. Méltón.

A Park bejárata csupán 100 kilométerre fekszik Gondertől, úgyhogy a hegyek vitathatatlan vonzerővel bíró csábítása kihagyhatatlan lehetőséget kínált egy kiránduláshoz.

Az utak minősége Gondertől északra a silány jelző nem elég leíró minősítésével jellemezhető, úgyhogy még a 4x4 Landroverben is küzdelmes utazás volt. A por, a felhúzott ablak, a 3 000 méter feletti napsütés ereje és a buckás, göröngyös földút erőt próbáló kihívásnak bizonyultak, de szerencsére a hegység messze kárpótolt minden küzdelemért.

Az út különböző falvak és kolóniák érintésével visz a parkon keresztül, illetve - a rendelkezésre álló idő függvényében - rengeteg trekking útvonalat kínál a hegység sajátos élővilágának és egyedülálló természeti jellegzetességeinek feltérképezésére. Majmok, hegyi kecskék, farkasok és madarak néhány faja csak itt látható, nem beszélve a növényzet egyediségéről.

A park lakói a maguk elszigeteltségével külön fejezetet érdemelnének, hiszen a motorizált világ minden előnyével dacolva szinte elzártan élnek önfenntartó életet. A fejlődés jelenléte és fontossága itt egyáltalán nem érzékelhető, átveszi a helyét a tiszta hit és a mindennapi élet kihívásainak legyűrése. A családok tagjai kivétel nélkül a létfenntartás aktív hozzájárulói. Főként mezőgazdasággal foglalkoznak és ugyan kiélvezik a nyugodt és tiszta körülmények megszámlálhatatlan előnyeit., de sajnos túl kevés figyelmet fordítanak a – nálunk már csapból is folyó - fenntarthatóságra. A kormány ugyan tesz különböző lépéseket a helyiek megfelelő és szakszerű erőforrás-gazdálkodási felkészítésére és oktatására – illetve ennek sikerének függvényében akár a kitelepítésére is – de sok helyen tapasztalható még így is a természet túlzott kihasználása és a figyelmetlenségből eredő károkozás. 

Persze ez csak egy nüánsz a Park életében. Az igazi kincsek fényét nem csorbítják a nyugati szem által észlelt problémák. Kiszállva az autóból, sétálva a sziklák, rétek és erdők paradox kombinációjában – a vizuális élményen kívül - elképesztő belső nyugodtságot eredményez. Átléphető a határ a civilizáció és a természet között és ’kiszűrve’ a modern világ zaját a belső ’hangok’ és rezgések sokkal erősebben érzékelhetők. Kiállva az egyik szakadék szélére, lenézve az őrült mélységbe, gyönyörködve a körülölelő érintetlenségben, figyelve a sasok légáramlati játékát, élvezve a szél simogatását és a természet hangjait a fizikai és lelki szabadság leírhatatlan és szédítő érzését kínálják. Kinyúlsz érte gondolatban és egyedül arra figyelsz, hogy a szédítő vonzásnak ésszerű kereteken belül állj ellent…  

A természet ilyen közelségében megélt két nap és a csillagokkal telefröcskölt ég alatt töltött éjszaka addiktívan intenzív élmény és felbecsülhetetlenül értékes Bepillantás…

A képek egy nagyszerű kombinációja a www.cernius.ly-n csodálható!

Dátum

Etiópia több szempontból is szegregált országa a világnak. Az egyik ilyen elhatárolódás azon a tényen alapszik, hogy ortodox valláskövetőkként ők megrögzötten ragaszkodnak a Julianus kalendárium alkalmazásához. Itt 2003-at írnak és az ő évük 13 hónapból áll és - a mi naptárunk szerinti - szeptember 11.-én ünneplik az újévet és januárban van karácsony. Ez jelen esetben számunkra rendkívül kedvező volt, hiszen az ünnepségek közepébe csöppentünk bele. Még a határon kicsit mosolyogtunk, amikor azt mondták a pénzváltó fiúk, hogy feltétlenül váltsunk elég pénzt, mert másnap karácsony van. Persze srácok, mi meg a Holdról jöttünk. És tényleg! Kicsit hülyének is éreztem magam, hogy ennek nem néztem utána, de ki gondolta volna, hogy van még ország, aki bigottan ragaszkodik ehhez? No, de miután megemésztettük és felfogtuk, elkezdtük élvezni a fesztiváli hangulatot.

Mindenhol ünnepi díszbe öltözött emberek, faluról belátogató nagycsaládok, vásár, Coca-Cola Mikulás képek az üzletek kirakataiban, karácsonyfák a hotelek auláiban, zene és buli. Nem kellett sokáig várni míg minket is kézen fogva rángattak be a bárokba, hogy ránk tapasszák az amúgyis ragadós jókedvet és méltón bepótolhassuk a csendes muszlim próbálkozásunknak. J

Bárok – éjszakai élet

A karácsonyi milliő és a közel egy hónapnyi izoláció után boldogan lapoztuk fel emlékeinkben az éjszakai élet jelenlétének fejezetét. Ugyan adoptálni kellett a mi elképzeléseinket a helyi specifikumokhoz, de ehhez se vérre, se verejtékre nem volt szükség, az alkohol áthidalta az értelmezésbeli különbségeket. J

Két fajta bár létezik errefelé. Az egyik a tradicionálisabb, ahol két-három – megnevezhetetlen – hangszerrel és pár ’éneklő/kántáló’ hölggyel olyan hangulatot csinálnak, amit az óriás stábos rockkoncertek is megirigyelnének. A másik talán közelebb van a mi ’bár’ fogalmunkhoz, ugyanis van egy pult és vannak hangfalak amiből szól a zene, jelen esetben az  etióp populáris jellegű muzsika.  Az alapvető különbség, hogy a hely maga nagyjából egy méretesebb nyugati mellékhelyiség méretű és az utcafrontról egy pokróccal van elfüggönyözve. Először azt hittük, hogy ez csak annak a bárnak a sajátossága, ahová először benéztünk, de aztán tovább bárhoppingolva rájöttünk, hogy mindegyik ilyen. Ezenkívül sem volt sok különbség: alkohol, őrült vállrángatós tánc, mosolygós vendégszeretet és barátságosság.  

Idő

Errefelé másként múlik az idő is. Érthetetlen okokból ők 6 órával előrébb vannak és ennek a ténynek semmi köze nincs az időzónákhoz és a GMT-hez. Egyszerűen amikor szerintünk dél van, ők 6 órát mondanak és délután hat órakor náluk már 12 van. További érdekességként ők nem bajlódnak a percekkel. Ötperces időintervallumban gondolkodnak. Semmi tizenhatórahétperc, szimplán négyóratíz. Te meg gondolkodjjá! J Némi bonyodalomnak ez feltétlenül táptalaj, pláne ha az ember időpontot próbál egyeztetni! Mostanra ugyan belejöttünk, de voltak ’átjátszási’ nehézségek.

Árak

Ez egy érdekes különcség errefelé. Kicsit bosszantó első hallásra, de érdemesebb feladni és elfogadni, hogy ebben az országban mindennek van egy habesha (helyi/etióp) és egy faranji (idegen/látogató) ára. Egyszerűen felismerték a turizmusban rejlő lehetőségeket és rájöttek, hogy – ugyan az árak alapvetően a duplájára nőttek az elmúlt egy évben – nekünk még így is olcsónak számít.

Utazás

Hát erre talán az idegtépő jelző jobban illene. Pontosan 4 lehetőség közül lehet választani:

1: A helyiekhez hasonlóan mezítláb, rövidnadrágban és egy hatalmas, multifunkcionális pálcával amolyan futólépéses gyaloglás.

2:   Helyi busz. A határátlépést követő élmény hatványozva, hiszen a nem főutak nem aszfaltozottak és dől a por a 70 éves busz minden szegletéből. Büdös, koszos, lassú, oxigéntelen és – mihelyt megszűnik a rendőr veszély – tömve van.

3:   Minibusz. Alternatív buszélmény, kicsit gyorsabb és kényelmesebb, de a hátbakönyök-arcbapopsi fenomén megtartásával. Ellenben vagy megy a célirány felé, vagy nem!

4:  Privát autó bérlése sofőrrel vagy sofőr nélkül faranji árakon, ami számunkra nem elérhető opciót kínál minden kézzel fogható és nem fogható előnyével együtt.

A lehetőségek behatároltsága miatt gondoltuk okoskodunk és beszerzünk egy használt ócskavasat, majd egy hónap múlva jól eladjuk. Hát nem. 3 napot töltöttünk azzal, hogy felmérjük az etióp használtautó piacot és elköltsük az - közös erővel összekaparható – 5 000 dollárunkat. Gondoltuk hazai környezetben ezért már csak hozzánk vágnak valami Tico félét… Itt fordítva működik a világ. Nem amortizálódnak a dolgok, hanem az idővel egyenes arányban felértékelődnek, azaz minél öregebb a rozsda a vason, annál drágább… Ergo a legszutyokabb választásunk, ami egy 40-60 év körüli meghatározhatatlan Toyota gépkocsi lett volna, olyan sima kerekekkel, amit a tükörkészítők is megirigyelnének, minden szegletből csöpögő folyadékkal, nem létező ventillációs rendszerrel és műanyagkapcsolóval helyettesített belső világítással – hogy csak pár leíró karaktert említsek -  egészen pontosan, erős alkudozás után is, több mint 8 000 dollárba került volna. Itt mindenkit a fejére ejtettek. Marad a buszopció, amíg bírjuk tüdővel…

Emberek

A szegénység itt már látványos. Ha az ember elhagyja a várost, a maga épületeivel, akkor nem lát mást, mint fából készült és sárral tapasztott házakból álló településeket. A főként mezőgazdasággal foglalkozó rurális falvakban a körülmények az emberi minimum alattiak. Nincs áram, nincs csatorna, nincs víz. A nyugati szervezetek próbálnak segíteni és úton-útfélen találkozik az ember olyan poszterekkel, hogy ’Send children to school, not work!’ (A gyerekeket iskolába küldjétek, ne dolgozni!), mégis sokszor az tapasztalható, hogy a járóképes csöppségeket ’befogják’. Vagy vízért küldik őket koszos vödrökkel és hordókkal, ami akár egész napba is beletelik, vagy egy nádpálcával ’felszerelve’ kiteszik őket a jószágok mellé a rétre, esetleg sálat és egyéb ’népművészeti’ jópofaságokat árulni a turisták által látogatott helyekre. Persze látható az akarat és a kezdeményezés hatékonysága, de még hosszú az út…

Internet

Vagy nincs, vagy borzasztóan lassú… Ezért a publikációs fennakadások… Próbálkozom! J

Átléptük a határt. Immáron Etiópiában kergetem a pillanatokat és a lehetőségeket.

A határátlépés tényét két faktor nehezítette, az egyik, hogy az elefántom végleg feladta, azaz minden külsőleg rászerelt alkatrész visszafordíthatatlanul áldozatul esett az utazások tortúrájának. Se kerék, se húzóka, úgyhogy jól képzett serpa módjára a hátamra vetve cipeltem végig az öt állomáson, ami a ki- és beengedésünket volt hivatott facilitálni. A másik akadályozó tényező, hogy az öt állomás semmilyen módon nem volt kitáblázva. A nádfedeles kunyhókat megtalálni külön kihívás volt, a (fekete piacos) pénzváltók nélkül esélyünk nem lett volna. A legérdekesebb állomás talán a bőrönd ’biztonsági átvilágítása’ volt, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy egy hullámpalából összetákolt és műanyagzsákkal fedett 1x1 méteres ’buszmegállóban’ egy teljesen hétköznapi férfiember arra kért, hogy nyissuk ki a csomagokat. Jó. De mire is elég ez? Mindenesetre miután meggyőződhetett, hogy van nálam elég tiszta bugyi és melltartó továbbengedett a minibusz állomáshoz, ahol az eddigi megszokott rendszer szerint vagy jött busz, vagy nem…

Végül nagyjából fél óra után jött egy busz, amire fel lehetett szállni, de az árak, az indulás, az út időtartama és egyéb finomságok részletei eltűntek a rejtély nyúlós mocsarában. Ülsz, vársz, átszállsz, néha ránézel a tetőre gumipókolt csomagodra (mert Szudánnal ellentétben azért itt már vannak biztonsági kérdések), figyelsz és bízol a vakszerencsében, hogy előbb-utóbb leküzdöd a közel 100 kilométeres távot Gonder városáig. Leküzdöttük. De a hangsúly a küzdésen van. Az út nagyobbik hányadát egy helyi távolsági buszon töltöttük (átszállítva a minibuszról), ami csak a határállomáson legalább 8 kört tett meg, hogy megtöltse a buszt (ezért nincs menetrend) és aztán természetesen 100 méterenként állt meg, hogy további utasokat préseljen a busz belsejébe. Ez csak azért meglepő, mert Etiópia azon két afrikai ország közül az egyik, ahol államilag van tiltva az állva utazás. Hát ezt nem tartották be. Viszont azt, hogy az ablakokat zárva tartsák az út egészére, azt igen. Hogy ez miért van? Azért mert az etiópok valami megkérdőjelezhető indíttatású babona alapján azt hiszik, hogy a szél a betegség hordozója és nagyon veszélyes. Hát persze…

No, de zötykölődve a 40 fokos, oxigéntelen buszbelsőben Gonder felé egy fenékkel az arcunkban, egy gyereklábbal a fejünkön, egy térddel a hátamban és egy hajamba kapaszkodó útitárssal mögöttem azon viccelődtünk, hogy már csak az állatok hiányoznak. Hát erre nem kellett sokáig várni (bezzeg a lottó ötös nem megy ilyen könnyen)… A következő 200 méteren felszállt egy kakas az utastérbe és egy kecske a tetőre… Természetesen egyik sem saját akaratából.

3 és fél óra alatt sikerült megtenni az 1 órás utat, ami aztán egy végkimerüléses megérkezést eredményezett Gonder ex fővárosába. Hihetetlen volt! Soha nem gondoltam volna, hogy bármelyik afrikai országgal kapcsolatban használni fogom a civilizált jelzőt, de Szudánhoz képest Etiópia a földi mennyország. Persze Gonder egy nagyon jótékony nyitánya az etióp fejezetnek, mert az ország 4. legnagyobb városa és minden (afrikai mércével mért) földi jóval felszerelt. A település 2120 méteren, a Simien-hegység lábánál fekszik, lélegzetelállító környezetben. A hegyek közelsége, a levegő tisztasága, a város hegyes-völgyes osztottsága, az utcák tisztasága és az emberek nyitottsága – Gondernek hála - engem az első pillanattól az ország rajongójává tett.

Ugyan be kell valljam, hogy a szudáni 1 hónap után meztelen vállakat és ledéren öltözött hölgyeket látni újrakalibráló élmény volt, nem beszélve a 60-as, 70-es éveket idéző frizurakölteményekről, de végre üdítő volt érezni a ’szabadságot’ és felengedni a vallási és emberi fagyasztásból. Ráébredtem, hogy a zene, a buli, a sport, az alkohol, a flörtölés J elérhetősége és a (kvázi) nemi egyenjogúság olyan felbecsülhetetlen kincs, ami vitathatatlan és látványos segítség a - mindennapos - feszültségének oldásában.

Természetesen Etiópia nem csak erről szól, sőt… De az első benyomások nagyon kellemesek és ugyan a nélkülözés még városon belül is érezhető, az elmúlt évtizedek időszakos szárazsága, az éhezés és a szegénység tagadhatatlanul jelen vannak, de az általános légkör, az ország színei, illatai, légköre, tradíciói, kulturális és természeti kincsei méltón teszik Etiópiát az Afrikai országok egyik gyöngyszemévé.

A legnyugodtabb pillanat: A Taka hegyek lábánál, Kassala városának környékén. Toteil település határa a hegy oldalába ’épített’ kőkávézók Mekkája. Szétszórva egy hatalmas területen a fantasztikus színekre festett ’kiülős’ helyekről szemkápráztató a kilátás a környező településekre és Khatmiyah történelmi mecsetjére.. A Taka hegyek ’olvadt’ csúcsainak árnyékában, a helyi kávéspecialitást szürcsölgetve és pattogatott kukoricát majszolva, a füstölőtől bódultan lesve a zsuptetős házakat és a helyi élet zajlását feletébb relaxáló – szinte már kábító - pillanat.

A legszebb napfelkelte: Gedarefből Gallabat (kis határváros) felé Etiópiába tartva. Etiópiai hegyvonulatok a távolban, egyre dúsuló növényzet, minimális légszennyezettség, gyönyörű színek (és persze nem elfelejtendő az ország elhagyásának hozzáadott értéke).

A legszebb naplemente: A misztikus Jebel Barkal tetején Karima városának határában csodálatos és festői kilátással a Nílus kanyarulataira, a datolyaligetekre és a közeli piramisokra.

A legfinomabb kávé: Wadi Halfa egyetlen igazi ajándéka... Az első kontakt a helyi 'jebban'-nal és a tealady fenoménnal. Maradandó!

A legszórakoztatóbb pillanat: Meglepő módon ez az utazáshoz kapcsolódik. A hosszabb távokon a legkényelmesebb, ha az ember a privát társaságok által működtetett coach járatokat választja. A kényelmet itt ötvözik olyan jellegű kedvességgel is, mint a tejkaramella kiosztása egyből indulás után, vagy a műanyag süti és fogkrém ízű üdítőital körbekínálása az út felénél. Ez nem is annyira szórakoztató, mint inkább általános, ellenben a vicces jelenet az út megkezdését követő 2. óra környékén jön el - a szudáni komédia, a zenei videó és az Amerikai Gladiátorharc között félúton - amikor is a kedves asszisztens (a kínáló fiú) előveszi a WC-illatosítót és mint ha ettől függne az élete a fél flakonnal szétfújja a buszon. Ettől a levegő lélegezhetősge a nullához közelít, élvezhetősége messze az alá süllyed és a szaga a lószarral itatott rózsától kezdve, a cunami által elsöpört erdőn keresztül, a szennyvízzel kevert óceánhoz hasonlítható, amit én még a mellékhelyiségemben sem éreznék szívesen. Ők viszont szeretik! Én sírok! Egyrészről mert felfoghatatlan, másrészről pedig mert piszkosul csípi a szememet. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne pusztán gyufát gyújtani... J

A legmeglepőbb tény: Szudánban nem lehet tejet kapni! Néhol elvétve találtam valami zacskós félét, de - mint a legtöbb joghurt is - kiderült, hogy csak némi százalékban tartalmaz igazi tejet, egyébként pedig tejporból készült! Nem értem!

A legkellemesebb meglepetés és bepillantás a helyi szokásokba: A háromnapos esküvő Port Sudanban.

A legkedveltebb ’fenomén’: A színek. Imádtam a nők ruházatának színkavalkádját. Ugyan az öltözködés behatárolt, - vagy egy nagy kendőbe van bugyolálva a hölgyemény, vagy fekete tunikába és  színes sálba – de cserébe a választott ruhák a szivárvány minden színében pompáznak. Megnyerő, irigylésre méltó és üdvözítő kompenzáció, amely a legkisebb faluban is tapasztalható. A mély padlizsánlila, a harsány rózsaszín, a heves citromsárga, az érett narancs, az üdítő kék, a nyugtató fűzöld, az égő vörös, de még az ’egyszerű’ fehér is olyan buja kontrasztot alkot a fekete bőrrel az afrikai napsütésben, amely engem őszinte csodálójává tett a szudáni női divatnak és merészségnek.

A legérthetetlenebb korlátozás: A szudáni kormány önkényesen enged be turistákat az országba, sőt a különböző fővárosokban működő kirendeltségek még önhatalmúlag is tovább 'szoríthatnak'. A legfurcsább talán, hogy a dán utazóknak egyetemlegesen tiltják a beutazást, mióta a dán lapokban megjelent a karikatúra Mohamed prófétáról... A kairói konzulátus még ezenfelül az amerikai szándékozóktól tagadja meg a vízumot abszolút 'személyes' preferencia alapján. Hajrá szudáni bürokrácia!

A legvendégbarátabb fogadtatás: Gedarefbe érkezvén a hotelkeresés tortúrájában belebotlottunk egy palesztin egyetemistába, aki két perces csevej után lebeszélt minket a helyi hotelekről és felajánlotta, hogy alhatunk nála (és a lakótársánál) a nappaliban... És mivel konyhájuk is volt (semmi nyugati standard) főzhettem magamnak vacsorát és még a bevásárlásnál is segített(ek). Nagyon kedves! 

A legkulturálisabb momentum: Az év utolsó napján Khartoumba érkezvén megtudtuk, hogy - mint minden pénteken- a helyi szufi közösség együtt imádkozik és táncol Hamed al-Nil, XIX. századi szufi vezető, sírhelyénél. Kört formálva néhány hangszerrel és ütemes kántálással próbálnak együtt utat találni Allahhoz. Az omdurmani dhikr kihagyhatatlan és szinte transzba ejtő élmény. Méltó lezárása bármelyik hétnek (és akár egy évnek is).

A legmeglepőbb invitálás: Dongolában a furcsa indíttatásból fényképező turista hivatalnok felajánlotta, hogy vacsorázzunk vele az irodájában és ha gondoljuk ott is aludhatunk... Aha, jah!

A legfinomabb falafel/tamiya: Wad Medani központjában egy érdekes angolsággal beszélő, viszont rendkívül előzékeny bácsika által frissen készítve.

A legédesebb bűn: Khartoumi cream caramel jellegű édesség az egyik helyi ’gyorsétteremben’ (bár feltétlen említést érdemel egy talponállóban készült rizspuding, fantasztikus ízharmóniával).

A legmegkérdőjelezhetőbb víz: Atbara városában szinte teljesen valószínű. hogy a közvetlenül a Nílus vizéből főzött kávét sikerült fogyasztani. Túléltük!

A legfinomabb gyümölcslé: Frissen facsart édes grapefruit tele gyümölcsdarabkákkal az egyik khartoumi, koszos minibusz állomás kellős közepén.

A legveszélyesebb körülmény: A fedő nélküli csatornanyílások. Néha keresztbe tesznek rajta egy fát, néha még annyira sem méltatják. A veszély a napfény csökkenésével - a közvilágítás hiányos mivoltja miatt - radikálisan fokozódik... 

A legjobb vacsora: Arous városában lévő gasztronómiai halgyönyör! Ugyan Khartoumban megengedtünk magunknak egy ötcsillagos szállodában való büfévacsorát, de sehová nem ért fel a világvégi kiskonyha szakácstudásához! Ötcsillagos optikai tuning, középszar tartalom!

A legidegesítőbb 10 perc: Megérkezve a városokba és leszállva az addigra igazán megutált, lábgörcsösítő buszról egyszerre 28 ember rohan meg hotelt, taxit és egyéb szolgáltatást ajánlva, egymást túlkiabálva, amikor te csak 2 nyugodt másodpercet szeretnél, hogy eldöntsd, hogy merre is van az arra és hova is kívánnál eljutni...

A legundorítóbb látvány: A megrágott dohány szájból kilógva egyszerűen minden egyébre való fókuszálást meggátol. A legkiválóbb példája, amikor feladtam az alkudozást egy taxisofőrrel, mert nem bírtam ki nevetés nélkül...

A legsürgetőbb szükség: Nem részletezném, de néha az ember nagyon tud örülni a Nílus partját övező buja növényzet sokmindent eltakaró ottlétének... 

A legvicessebb ’bevásárlózacsi’: A gedarefi piacon egy kisebb méretű cementeszsákba csomagolták a vásárolt portékát. Vagy használt volt előtte, vagy nem… 

A legvizesebb város: Port Sudan. És nem csak a tenger közelsége miatt, hanem a megtapasztalt égszakadás miatt is. A mértéke elmesélhetetlen, de mindenesetre városbénító, hiszen az egyébként is satnya csatornarendszer nanáhogy nem bírta elvezetni, úgyhogy az autók és riksák utca közepén maradt kavalkádjából katonai terepjárókkal mentették az embereket. Köztük minket is...

A legidőigényesebb cselekedet: Bármilyen engedély beszerzése és mivel ez mindenhez kell, ezért ebből sok van, ami rágcsálja az ember tűrőképességét! Nem beszélve a fájlingról… Értelmetlen!

Hála Istennek – vagy helyi nyelven Hamdulillah – nem a szükség vitt be a gedarefi egyetemi klinikára, mert az biztos, hogy betegebben távoztam volna, mint amikor bementem… Még így is nagy volt a rizikó. Felfoghatatlan és leírhatatlan pedig nem is láttam mindent! A baleseti osztályt vettem főként górcső alá, mert talán ebben van a legnagyobb személyes tapasztalatom J és erőteljesen kellett figyeljek, hogy a megdöbbenés – és néha az undor – ne üljön ki túlzottan látványosan az arcomra.

Háttérként el kell mondjam, hogy a szudániak nem járnak nagyon kórházba, csak ha valami nagyon vérzik és ha az eszméletvesztésig fokozódott a fájdalom. Ez nem könnyíti meg az orvosi képzés helyzetét, ami itt nagyon elterjedt, rengeteg az orvosi egyetem – szinte minden nagyvárosban van egy - és rengeteg a diák is. Ellenben az egyetemi klinikák is visszamaradottak és sok esetben van befoltozhatatlan lyuk az oktatásban a páciensek kvázi hiánya miatt. Mindezek ellenére folyamatos ágyhiánnyal küzdenek, ami a fentiek fényében teljesen érthetetlen, bár a kórház nagysága és a népesség száma valóban nem tűnik arányosnak még a visszafogott ’lelkesedés’ mellett sem.

Az egyetemi klinikák annyiban indulnak előnnyel, hogy rendelkeznek gyógyszerekkel és - saját bevallásuk szerint - műszerileg jobban ellátottak. Mondják ők! Mit láttam én? Belépve az ajtón a legszembetűnőbb a kosz és a mocsok, ami mindenhol áll és a vastag por, ami vékony takaróként fed be mindent és mindenkit. Első utam a kivizsgáló részbe vitt, ami azért volt már egyből merész, mert sikerült két milliméterrel elkerülnöm egy frissen használt injekcióstű és a nagylábujjam közvetlen kontaktját. Mindenesetre innentől jobban figyeltem és sajnos rájöttem, hogy ez nem az egyetlen és kivételes eset a használt eszközök helyi tárolására. A vizsgáló mindenesetre pokrócokkal elválasztott vaságyakat jelentett teljesen szabad belátással és bejárással. A kisműtő, ami a vizsgálóból nyílt, állejtő tapasztalat volt. Az ajtó mellett ült egy emberke, aki teljesen egyértelműen nem orvos volt, ő éppen gézcsíkokat hajtogatott szabadkézzel és pakolta egy fertőtlenítőnek tűnő hűtőszekrényszerűségbe, aminek az ajtaja tárva-nyitva állt. Az orvos – ugyanis közben érkezett egy kedves páciens, akinek a fél ujja hiányzott – ebből a szekrényből vette ki aztán gumikesztyűvel az eszközöket (a felső polc a gézcsíkoké, az alsó pedig az eszközöké volt), amit pontosan két másodperccel előtte tett be az előzőleg említett úriember természetesen szabadkézzel.

A szekrény mellett állt a jódos üveg, ami egészen pontosan egy félliteres ásványvizes palack volt a kupakján átszúrt lyukkal. A távolabbi sarokban volt egy mosogató, amit az időközben szintén megérkező takarítónő használt a felmosóvödör feltöltésére. Az egész szoba nem nagyobb, mint 15 négyzetméter és a páciensek leválasztását két rettenetesen mocskos és vérfoltos, egykoron kékszínű spanyolfallal biztosítják. A földön pedig szabadon hevernek a már használt véres és jódos gézcsíkok, injekcióstűk és egyéb kellékek, amik nem kerültek bele a fém, irodai szemetesbe, ami az egyik ágy alatt volt. Sehol egy műanyagzsák, vagy biológiai hulladék felirat, vagy egyéb ’nyugati finomság’. Minden kéznél és láb alatt. Aki túléli, annak gratulálunk.

Az utam a nagyműtőben folytatódott, ami ugyan kevésbé tűnt leharcoltnak – a helyi normákat tekintve -, de a légkondin két centiméteres por volt és az – extrém robbanékony - oxigén palackok egymás hegyén-hátán álltak a sarokban.

A röntgen sem volt nagy ’csalódás’. A gép rendben, a kezelő szoba a helyén, de mivel az egész nem más, mint egy OSB lapból tákolt kis szekrény, aminek hiányzik az ajtaja, ergo sok védelmet biztos nem nyújt senkinek, valószínűleg nem is nagyon használják másra, mint a pókhálós tollseprű szakszerű tárolására! Az előhívott filmeket pedig a lehető leghatékonyabb módon egy szudáni székre aggatva tartják…

És akkor ott van az intenzív szoba… Volt baja… A szobának is és annak is, aki a teljesen nyitott szobában látványosan szenvedett… Ezenkívül annyi a különbség az ICU és a többi vizsgáló között, hogy ennek a szobának egyébként volt ajtaja (használaton kívül természetesen)…

A kórház közepén pedig a minden oldalról megközelíthető döngölt földes udvar amolyan henyélés céllal, ha valaki éppen belefáradt a saját betegségébe…

Nincsenek szavak, nincsenek képek, nincsenek hasonlatok és remélhetőleg ok sem lesz soha, hogy személyes ellátási tapasztalatok legyenek, de a bepillantás ahhoz eléggé elriasztó és szemfelnyitó volt, hogy az ember megbecsülje azt is, ami otthon legalább megvan… Mert van rosszabb!

Khartoum a ’tradicionálisabb’ szudáni jellegzetességek és a fővárosok egy kissé zagyva koktélja. Vallás és látszólagos szabadság (éd: nem minden nő van tetőtől-talpig fedve, lazábbak a kendők, nagyobb a variáció). Kis ’butikok’ és hatalmas irodaépületek. Piacok és pláza. Tealadyk és ’elegáns’ kávéházak. Mocskos lokanda és csili-vili szálloda. Földút és közlekedési lámpa. Riksa és modern helyijárat. Sátorkunyhós szegénynegyed és lélegzetelállító lakópark. Orrfacsaró szmog és mindent belepő por, valamint tüdőkímélő vízpart és ’légfrissítő’ park. Egyszóval: intenzív!

Itt folyik össze a Nílus két ága, – a lustább és ezüstösebb színű White Nile és a gyorsabb és ’koszosabb’ Blue Nile - ami önmagában eléggé szétszabdalja a várost, de egyben kölcsönöz neki egy különleges és labirintusi hangulatot is. A különböző részeken különböző városok voltak, amik mára ugyan már eggyé olvadtak, de némileg mégis megtartották a helyi jellegzetességet is. Leginkább kulturálisan differenciáltak, hiszen különböző uralkodók és korszakok le- és feláldozásának a következményeként jöttek létre, de pontosan ez ad a mostani városnak egy ’olvasztótégely’ minőséget és szellemet. Ebből kifolyólag Khartoum érthetően szerethető - bár sajnos mi mostanra már túl sok előítéletet gyűjtöttünk, hogy valóban szívcsücsök jelzővel illessük, - és a nagyvárosi lazaság mindenképpen előnyére tesz az utolsó benyomásoknak és jótékony hatással van a globális összképre.

Tudom, hogy a leírtak ambivalens érzéseket generálhatnak Szudán országával és népével kapcsolatban, de sajnos a realitás talán még ennél is durvább. Az egyik példa, ami talán képet adhat arról, hogy mennyire elrugaszkodott ez a társadalom az ’élhető’ jelzőtől az az árvák helyzete ebben az országban.

Iszlám Köztársaságként, mint említettem, a szudániak nagyon szigorúan, sőt inkább bigottan a Korán előírásai szerint igyekeznek élni. Aki így cselekszik, az elismert tagja lehet a társadalomnak - anyagi helyzettől függetlenül is -, aki nem, az kirekesztetté válik.

Ami nem újdonság, az az, hogy a muszlim vallás szerint a nőnek érintetlennek kell lennie házasság előtt (persze a katolikus szerint is, de hát ugye tudjuk, hogy az alma piros és finom J). Amíg a leendő férjeddel nem jelentek meg az imám előtt és az apák nem fognak jóváhagyólag kezet (a ti véleményetek senkit nem érdekel), addig tilos a nemi érintkezés. Mivel azonban ők is emberek, természetesen itt is előfordul a ’bűnbeesés’.

Ezzel addig nincs is baj, amíg nem derül ki, azaz nem lesz belőle ’véletlenül’ gyerek. Akarva, akaratlanul, tudatlanul, vagy tudatosan… Ha megtörténik a ’baj’, onnantól szar kerül a palacsintába, ugyanis a sharia semmiféle toleranciát nem tanúsít. A születendő gyerek egy életre megbélyegződik és illegális státuszba kerül. Függetlenül attól, hogy a szülők utána összeházasodnak, vagy sem, a gyerek felmenői ’ismeretlen’ jelzőt kapnak. Ők teszik ki a szudáni árvák jelentős részét, még úgy is, hogy elvileg nem is azok. A másik hányad a ténylegesen elárvult gyerekek, de ez ritka, mert a tágabb család, vagy a közösség őket befogadja.

De vissza az árvaházakhoz… A következményeket és társadalmi bélyeget elkerülendő a nők rengeteg mindent elkövetnek, hogy a gyerek ne szülessen meg. Abortuszra egyáltalán nincs lehetőség, úgyhogy ’házi’ módszereket alkalmaznak: gyógyszerek, ’balesetek’, vagy szülés utáni ’gyilkosság’ formájában. Ha a gyereknek ’szerencséje’ van és túlélve ezeket a tortúrákat az anyja elviszi az árvaházba, vagy valaki megtalálja az út szélén még az éhhalál, vagy a kiszáradás előtt, akkor van némi esélye, hogy felnőjön. Ha így is van, elkerülhetetlenül egy életre perifériára kerül. Egyszerűen a homlokára írják, hogy TÖRVÉNYEN KÍVÜLI és mindenki megvetéssel fog ránézni.

Ha az anyja vitte be az árvaházba, vagy valahogy kiderítik, hogy ki(k) a szülők, akkor őket megbüntetik, azaz korbácsolásban részesítik. A ’visszaesőket’ súlyosabban, az egyszeri megbánókat enyhébben. Persze ez csak a hivatalos és ’látható’ része, ami a zárt ajtók mögött történik azt a homály áldásos szürkesége fedi, hiszen a családi retorzió a ’szégyenért’ közismert és elfogadott.

A szudáni árvák tehát a törvénytelen gyerekek. A szegénység, az éhezés, vagy bármely egyéb indok nem szolgáltathat elég okot, hogy a fogamzók lemondjanak a gyerekről. Kötelességük felnevelni, családi segítséggel, vagy anélkül. Az állam és különböző szervezetek nyújtanak ugyan némi támogatást, hogy a nélkülözőket egy cérnaszállal a szakadék szélén tartsák, de nagyjából ennyi, a többi a szülő, a család és a közösség feladata.

Az árvaház pedig a pokol maga. A ’nem akart’ címke itt minden szegletben érződik. Az utóbbi pár évben ugyan jelentős ’fejlődés’ tapasztalható a körülményekben, de az orvosi ellátás satnya, a higiénés körülmények pedig az alapvető emberi norma alattiak. Ha a gyerek valami jótékony csillagzat alatt született, akkor előfordulhat, hogy valamelyik nyugati szervezet általi árvaház (pl. SOS Gyermekfalu) átveszi, de ez puszta lutri, mert az elérhető helyek száma az ilyen létesítményekben nagyon véges és a létesítmények száma is rettenetesen kevés. Hogy miért? Azért, mert a szudániak nem kérnek a segítségből. Azt mondják, hogy nem szabad túl jó sorsot biztosítani az árváknak, mert ezzel bátorítva lenne a ’paráználkodás’. Hihetetlen! Az árvák közvetlenül nem is kerülhetnek semmilyen magánszervezet szárnya alá, az állami házak ’gyűjtik be’ őket és aztán ők döntik el azt is, hogy ki kerül el onnan.

Ha fiúk, akkor nagyobb eséllyel indulnak, mert a lányokat szívesebben látják mindenhol, ergo őket meg akarják tartani. Hogy ez miért van így, az egy kicsit rejtélyes, de leginkább a nők javuló szerepének és a globális nyomásnak a következményeként. Érvényhez kell juttatni a gyengébb nemet, különben rossz fényben tűnhet fel az ország (erre az értelmetlen motivációra már korábban is kaptunk példát). Ebből kifolyólag szinte az összes felsőoktatási intézményben nagyobb számban vannak a nők, mint a férfiak. Persze a fizetések még nem egyformák, minden csak amolyan látszatkozmetika a külső ’szemlélőknek’… Nem beszélve a tényleges elfogadottság vitathatóságáról, ami legfőképpen az idősebb generációknál szembetűnő és persze a hatalmas vidék kontra nagyváros különbségről…

Az árvaházak próbálják terelni a gyerekeket, kielégíteni az alapvető szükségleteiket, iskoláztatni őket és esetleg valami szakmunkás képesítést biztosítani nekik, hogy a küzdelmes és keserves felnőtt létet átvészelhessék… A privát árvaházak annyiban mások, hogy 8-10 gyerekként van egy nevelőanya, aki ’sajátjaként’ kezeli őket és próbál némi családi hangulatot generálni. Ami még előny, hogy a ’nyugati’ árváknak nagyobb esélyük van egyetemi diplomára, mint állami társaiknak.

A fiúk 14 éves korukig maradhatnak az árvaházban, a lányok pedig addig, amíg férjhez nem mennek. A nők nem ’kószálhatnak’ szabadon az utcán, őket meg kell védeni, mert sokkal kiszolgáltatottabbak – főként a státuszuk miatti ellenszenvnek, amiről persze ők maguk semmit nem tehetnek -, mint férfi ’testvéreik’. Ergo, míg a serdülő fiúk beköltöznek a városba – még mindig az árvaház égisze alatt - és próbálnak némi önállóságra szert tenni, integrálódni és barátokat szerezni, addig a hölgyek maradnak az árvákkal és suli után kiveszik a részüket a gondozásból és a segítésből.

Ez észak. Ez az iszlám. Ezek a koráni egyenlőség foltoz(hat)atlan kátyúi…

Mindenkinek nagyon boldogságos és tervmegvalósító 2011-t kívánok a messzitávolból!

Kószálva Port Sudan utcáin beleütköztünk egy lekerített udvarba tele székkel és éppen a fénytechnikai (éd: kínai karácsonyfa égők mindenhol) tuning közepén… Engedve a szemtelen kíváncsiskodásnak bementünk, mire 8  mosolygó férfiember kitárt karokkal megindult felénk és a teliszájjas vigyor mögül gesztikulálva megpróbálta egyszerre és nagyon hangosan elmagyarázni, hogy esküvő lesz. Megértettük. Bár nehéz lett volna más következtetést levonni, látva a szatén és selyem székszoknyákat arany és bordó színben pompázni, valamint a zenekart a – kvázi – színpadon hangolni.

Így vagy úgy, meghívást kaptunk, hogy jöjjünk vissza két óra múlva, mivel akkor kezdődik a móka. Visszamentünk. Elképesztő volt. A vőlegény bátyja fogadott minket – aki ott sem volt, amikor először megjelentünk -, leültetett minket, hozott nekünk innivalót és lelkünkre kötötte, hogy érezzük jól magunkat. Megtettük. Hallgatni a zenét, látni a szudáni táncot - ami igazából csettintés, vijjogás és kézlóbálás -, figyelni az embereket és az arcokat önmagában lenyűgöző élmény volt.

A vőlegény minden volt, csak nem jóképű, de mint kiderült őt talán nem is ezért szeretik. J Bár már az első pillanatban sejthető volt, később teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a család a rettenetesen jómódúak közül való. Ehhez mérten, a szudáni tradíciókat követve, háromnapos party elé néztünk. Itt ez a szokás. A kedves fivér persze ragaszkodott hozzá, hogy a következő két napon is megjelenjünk, hiszen ez még csak a kezdet. Mondta ezt egy közel 300-400 fős násznép közepén. Megjelentünk.

Megtudtuk, hogy az első nap igazából a vőlegény családja és ’szűk’ baráti köre. Ehhez mérten ez a ’gyenge’ eresztés, mindenki még némileg lazábban öltözve, a kaja is szolidabban mérve. (A kaját mindhárom esetben úgy kell érteni, hogy mindenkinek kiosztottak egy műanyag dobozt, csak a tartalom változott J). A második nap már jelen van az ara családja is + az egész utca J, azaz közel 1000 ember, de a mennyasszony még mindig sehol. Őt még készítik a házasságra, kifüstölik belőle a gonosz szellemeket,, hogy nehogy emiatt ne lehessen gyereke, tetőtöl-talpig felhennázzák és még ki tudja mit csinálnak vele – én mindenesetre inkább buliznék J. Harmadnap pedig jelen van az egész város. J Én nem tudom, hogy hogyan lehet ennyi embert összegyűjteni, de az ottani létszám a 3000 főt nyaldosta. Lehet, hogy valami facebookos köremail? J

A három nap eseményei természetesen 3 különböző helyszínen zajlottak és az utolsó nap a város 5 csillagos szállodájának a kertjében (a szálloda régen a Hilton lánc tagja volt) ültették le a nászsereget, akik mind feszülten várták a becses ara megjelenését. Hát nem vakított el a szépségével az biztos, de legalább látszólag összeillő párost alkotnak a szerencsés férjjel. J

Az esküvő három napja alatt voltak számunkra ködös foltok, érthetetlen momentumok, ízléstelen dekorációk, felfoghatatlan pénzköltés, és ugyan az egész napos rendezvények, családi reggelik, mecsetlátogatások, hivatalos ceremóniák és egyéb nüanszok - amire a kedves invitálás ellenére sem akartunk odapofátlankodni - kimaradtak, de átfogó képet kaphattunk a házasodási szokásokról, a szudáni bulizásról és az önzetlen – edukált – vendégszeretetről (végre!!!). Felbecsülhetetlenül értékes és élményszerű bepillantás a szudáni felső réteg életébe…

Még keresem… Még keresem, de nem találom. Sötétben tapogatózom. Néha felgyullad a villany, néha megpillantom a fényt, de aztán újra fekete minden. Ez persze gyakorlatilag is igaz, hiszen random módon szűnik meg az áramszolgáltatás, de még inkább igaz lelkileg. Próbálok nyitni, de inkább folyamatosan nyitva tartani legalább egy ablakot, hogy hátha valami kósza fénysugár bevilágítja majd a teret, de legtöbbször csak azzal találkozom, hogy becsapják az orrom előtt, néha még lakatot is tesznek rá és aztán jól eldugják a kulcsot.

Szudánban hihetetlen székeket lehet látni. Szinte mindenből tudnak szék – vagy legalábbis ülésre használt alkalmatosságot – fabrikálni. Elképesztő kreativitás! Része a nemzeti identitásnak, sőt számomra az ország azonosult a ’székteóriával’...

A szudáni szék pedig ilyen: ülésre – sokszor ugyan erős jóindulattal, de – alkalmas, azonban rozoga, koszos, poros, ütött-kopott és amíg a cél kiszolgálja, addig senkit nem érdekel, hogy hogyan is néz ki pontosan és hogyan lehetne jobbá tenni. Néhol ’felvillanyozzák’ egy kicsit, azaz amolyan optikai tuningként nyomokban fellelhetők rajta a színek és ilyen formában értékelhető az elgondolás is, de a végén mégsem marad más, mint egy jobb időket megélt és sokkal többre képes, megbízhatatlan és erőteljesen polarizáló tákolmány, ami szinte semmilyen formában nem hasonlít az általunk megszokott és elképzelt képhez…

Csakúgy, mint az ország maga!

Port Sudan egy modernebb kori kikötőváros. Az utak aszfaltozottak és nagyjából minden a kereskedelemről szól. A tenger partsága persze nem jelenti azt, hogy fürödni is lehet, igazából se a helyszín, se a kultúra nem támogatja az ilyen jellegű elképzeléseket, bármilyen egyedülálló is a szudáni Vörös-tenger állatvilága. Mivel az itteni turizmus rendkívül gyerekcipőben jár, a tenger kincsei szinte érintetlenül és rongálatlanul csodálhatók, úgyhogy a különböző akadályok nem tántoríthattak el minket, hogy jobban utánanézzünk a lehetőségeknek.

Furcsa egy keresztény ünnepet megélni egy iszlám országban. Meleg van, az ünnepiség nyomát se lehet felfedezni, csak te tudod… Felkelsz reggel, ránézel a naptárra és látod, hogy 24.-e van. Elmész hányni - mert idén a Jézuska egy piros masnival átkötött ételmérgezés formájában továbbította az ajándékodat – majd a lázas gondolataidon átpislogva, rájössz, hogy ez mennyire más. Na persze nem az ételmérgezés, hanem az egész ’csomag’. Család, szeretet, közös vacsora, ünnepi hangulat, izgatott készülődés, ajándékok, illatok, fények, hó - hogy csak a kellemes részét említsem – kontra egyedüllét, meleg fülledtség, nemtörődöm nihil, kosz, gyakori áramkimaradás, generátorok állandó zakatolása és bigott vallásosság.

Visszagondolsz, hogy neked milyen élményeid vannak, hogy pontosan milyeneket is szeretnél és mi az amit te tehetsz ennek érdekében. Beszélsz a családdal, barátokkal, mindenkinek ’küldesz’ kellemes gondolatokat és szimplán csak emlékszel. Bármilyen távol is vagy fizikailag, bárhány mellékhelyiség látogatás is szakítja meg a procedúrát, bárhogy is próbálsz elszakadni, benned van. Így nőttél fel, ezt kaptad, ezt láttad, ezt ’tanultad’… Nincs is ezzel semmi baj… Elérzékenyülsz. Elérzékenyülsz, mert érzel, mert szeretsz, mert hiányolsz… És így van rendben! 

Kellemes Ünnepeket mindenkinek!

A karimai asszimilálódási próbálkozások után innen is tovább indultuk, hogy minél tágabb képet kaphassunk az országról, a lehetőségekről, a kultúráról és a szükségről. Újabb buszozásos próbálkozások után éppen Atbarából tartunk Port Sudan felé.

Azt mondják, hogyha az ember külföldre utazik, akkor időt kell hagyjon magának, hogy átvegye a ritmust, átérezze a helyiek mentalitását, hozzászokjon a megváltozott körülményekhez, a szagokhoz, a színekhez, a hangokhoz. Azt mondják, hogy minden érzékszervnek igazodnia kell az új környezethez és jelen esetben ez tényleg extra fontosságot élvez. Karima nyugalmában próbáltam én is a helyére rakni az új élményeket és ’újratervezni’ a saját elvárásaimat mind magammal, mind a helyiekkel és a helyszínnel kapcsolatban. Néhány része eredményes volt, néhány nem!

Feladtam a nyugati kényelem iránti igényt. Már nem vágyom lush golyós fürdővízre, már az is kielégít, ha legalább hideg víz folyik a csapból mégha egyenesen a Nílusból van is. Már simán leülök a helyi ’tea-lady’-khez egy gyömbérrel és fahéjjal ízesített kávéra anélkül, hogy zavarna, hogy üvegpohárból iszom szívószál nélkül és teljes bizonyossággal nem palackozott vízből főzték a fekete nedűt. Már megeszem a szárított datolyát, nem véve tudomást arról, hogy mennyire poros és ki és hányszor tapogatta meg - ugyan változatlanul remélve, hogy csak emberek értek hozzá. Már nem érdekel, hogy nem patyolattiszta a ruha, ami rajtam van – bár az állandó por miatt ez már a mosás után közvetlenül sem igaz -, az egyetlen lényeg, hogy nem legyen riasztóan büdös. Már nem érdekel a meleg, megtanultam hosszú ujjú pólóban és sálban járni, hogy minimalizáljam a feltűnést és semmiképpen ne látszódjak tiszteletlennek (sőt már beszereztem egy helyi ruhát is J). A mellékhelyiség szempontjából vannak egyedül még jelentősebb elfogadási hiányosságaim, de ebben a tekintetben a szükség a nagy úr! J. Egyszerűen lehetetlen lenne a saját, megszokott normáim szerint élni. Egyedül a palackozott vízhez (de legalábbis a szűrt vízhez) ragaszkodom,  nem vagyok hajlandó a kommunális ’óriásköcsögökből’ közös pohárral meríteni, de a többit muszáj vagyok elengedni, különben a saját életemet keseríteném az egész napos kínlódással.

Ehelyett inkább próbálom megfejteni az embereket, az életeket, az elképzeléseket, a helyi vágyakat. Nehezen megy! Nehéz rájönni, hogy mi mozgatja őket… Úgy tűnik itt minden egyszerűen csak történik. A Korán és a kormány szabályain kívül az embereket semmi nem érdekli igazán. A gazdaság működése országos, de helyi közösség tekintetében is rejtély. A kisvárosok, faluk központjában lévő piacok dugig vannak árusokkal, akik vagy mezőgazdasági terményeket árulnak, vagy kis butikokban próbálják pénzzé tenni a ruhaneműt, vagy az egyéb kacatokat. A boltok árukészlete hatalmas és elképzelhetetlen, hogy az elkövetkező 20 évben kifogynának a dolgokból. Lehet, hogy ezen nem kell meglepődni, hiszen talán nálunk sincs másként, a piacok felépítése hasonló, a búcsús butikoké szintén, ellenben itt nincs más. A közelben lévő egyelten cement- és cukorgyár, valamint a nílusi gát valószínűleg nem tudja a helyi lakosság számottevő részét foglalkoztatni… És mégis mozog a föld… Hihetetlen!

A rendszer működésének megkérdőjelezése (bár ugye a miért kérdést tényleg el kell felejteni) mellett az emberek túlnyomó többsége nagyon barátságos, kedves és vendégszerető. Lépten-nyomon teára hívnak meg minket, sőt vacsorameghívást is nem egyet kaptunk már. Szívesen látnak a házukban, a családjuknál, folyamatosan ajándékot akarnak adni, hogy emlékezzünk rájuk otthon is. Kedves gesztus!

A szudániak között nagyon sok a magas ember és szín tekintetében ők már inkább feketék, mint arabosan sárgásak. Ami szembetűnő, hogy az egyiptomiakhoz hasonlóan ők is nagyon szeretik az édességeket, de a fogaik velük ellentétben gyönyörű fehérek és nem rothadó feketék. Ebből kifolyólag esténként - a naplemente után – a közvilágítás hiányában szimplán a fehér fogak világító mivoltja az egyetlen ’lökhárító’, ami miatt nem ’rohansz’ bele a szembejövőbe! J Mondjuk az is biztos, hogy a házakat a dohány tartja össze, amit itt inkább rágnak, mint szívnak, de úgy látszik ez nem viseli meg annyira a fogzomácot?!  A férfiak öltözéke továbbra is a jellemző jallabiya, azaz a földig érő fehér – vagy legalábbis egykoron annak árulták – ’ing’, a nők viszont nagyon szép, színes ’kendőkbe’ – tobe – járnak és sokkal kommunikatívabbak, mint egyiptomi társaik. A gyerekek romlatlanul kedvesek, náluk tényleg nincs mitől tartani – a felnőtteknél kénytelen az ember egy kicsit gyanakvó lenni, ahogy az eddigi tapasztalatok is igazolták -, rajtuk még nem hagyott mély nyomokat a sharia elvárás, nekik az idegen ugyanolyan misztikus, akár nő akár férfi.

A vallási megszorítások rettenetes ’sebeket’ ejtenek az országon. Nagyon kevés feszültség levezetésre adnak lehetőséget. Olyannak tűnik a helyzet, mintha minden pattanásig lenne feszülve; az emberek maguk és a helyzetek is és bármelyik percben egyszerűen ’elszakadhatna a cérna’.

Ezért én  - talán túlzottan kritikusan, de - még keresem a kiugró pontokat. A pillanatokat, amitől ez az ország kiemelkedne a többitől, de egyelőre még csak a lejátszó van meg, a film még hiányzik…

Az utazás Szudánban rengeteg időt vesz el. A főutak legtöbbje ugyan aszfaltozott, de ezenkívül mindenhol csak földút van. A buszok menetrendje vagy nem létező fogalom, vagy a valami rejtélyes láthatatlan könyvben van nyilvántartva, úgyhogy a busz vagy indul, vagy nem: Insallah, bukra, maalesh!

Az eredeti tervem kivitelezése ebből kifolyólag tovább tolódik, de így legalább van idő felmérni, hogy az ország maga hogy működik. A sajnálatos tény, hogy bátorság ide vagy oda, a déli államokba nem jutunk el. Szimplán túl veszélyes. Miután januárban várható a referendum dél Szudán és az észak elválásáról, rendkívül kiélezett a helyzet az országot elfelező ’határvonalnál’, ami szinte ellehetetleníti, de legalábbis erősen átgondolandóvá teszi az ilyen jellegű szándékokat. Ez legfőképpen azért rossz, mert a déli államok törzsi kultúrái a szudáni élet legkifejezőbb színfoltjai, a más vallási irányultság kevesebb kötöttséget, kisebb szigort és több élményt és lehetőséget rejt. A szükség szintén ezeken a területeken, illetve a keleti Darfur régiókban a legnagyobb, de ez kívül kell maradjon a mi lehetőségeinken.

Itt északon az elvárásokkal ellentétben nem szembetűnő a szegénység, nem arcul vágó a nélkülözés és potenciális veszélyforrásként egyedül azt emelhetem ki, hogy az itteni szokás szerint járó motorral tankolják az autókat, bár szerencsére legalább nem gyújtanak rá közben…

Nyugalom, béke és barátságosság. Színek, illatok és zene. Nílus, pálmaliget, napsütés és rengeteg homok. Jó érzés.

Szudán kellemes arca igazán meglepő tapasztalat az elvárások és hallottak függvényében is. Miután asszimilálódik az ember a helyi normákhoz és levetkőzi a nyugati pontosság szükségét, elfogadja a körülményeket és saját személyes preferenciáit is ezekhez igazítja, átveszi a mindent belengő relaxáltság hangulatát precedens nélküli nyugalomban lesz része.

Hihetetlen belegondolni, hogy pár ezer kilométerrel feljebb most mindenki a karácsonyi hajrá lázában ég, fejvesztve próbálja beszerezni az utolsó ajándékokat a kifosztott boltok leharcolt kínálatából, megpróbálva nem kihagyni senkit, és stresszeli magát a szeretet ünnepének kényszerűségén. Hideg van, jó esetben hóesés, dugó és idegeskedés.

Itt? Miután Dongola metropoliszát is kipipáltuk, továbbbuszoztunk Karimába, ami egy igazi gyöngyszem. Egy lokálpatrióta házában kaptunk egy szobát (ami leginkább egy garázshoz hasonlít, de ágyak vannak benne járművek helyett), igazán tiszta kiszolgálóhelyiségekkel, árnyékot adó tornáccal és virágos belső kerttel. Tökéletes. Semmi zaj, csak a halk zene, ami a számítógépemből szól (és pillanatnyilag Juo szakálnyírójának kattogása J)…

Elmerülhet az ember a saját gondolataiban és teljesen biztos, hogy senki sem fogja jó ideig megzavarni. Elgondolkodhat és megkérdőjelezhet mindent és bármit, amit eddig szükségszerűnek és alapfeltételnek tekintet. Mi az, ami nélkül a boldogság kósza ábránd csupán? Mi az, amivel valóban ’könnyebbé’ tehetjük az életünket? Mi az, ami nélkül nem lehet élni? Érzések, gondolatok, élmények, idő, materiális javak…

Átértékelődés…

Az első és legfontosabb lecke, amit ez az ország – Sabhan segítségével – tanított nekünk, hogy a ’Miért?’ kérdéseket sürgősen felejtsük el. Valóban ez az egyetlen megoldás! Annyi kérdőjel van, annyi érthetetlen zsákutca és furcsa jelenség, hogy az ember vagy felbosszantja magát rajta, vagy elengedi és megnyugtatja magát, hogy a válasz hiányában leginkább a kérdést nem érdemes feltenni…

Kijutottunk Wadi Halfa nyomorából, egy nagy adag tanulsággal és egy rendkívül kellemetlen elválással Sabhan barátunktól, aki végül egy igazán kétszínű emberként maradt meg az emlékeinkben. Az 1 órakor induló busz, ami persze 2 órakor indult és az út, ami 5 óra helyett 7 órát vett igénybe elvitt minket Dongolába, ami szinte metropolisznak tűnt az eddigiek viszonylatában!

A hotel kérdés továbbra is rettenetes problémákat okozott, mert az első ahol bepróbálkoztunk és volt szabad szoba fürdőszobával, egészen pontosan azt jelentette, hogy a szoba egyik sarkában egy spanyol fal mögött volt egy csatorna nyílás és egy kósza zuhanyrózsa. Miközben próbáltuk megállapítani, hogy a meleg víznek mennyi az esélye éppen az evolúciós zsákutcába került, dinoszaurusz méretű csótánybarát lesett ki a mély lyukból riadtan keresve társát, aki eközben nagy komótosan tanyázott a falon. Igazi meghitt idill. De a szobát velünk megosztani akaró élőlények sora itt nem ért véget, így hogy még véletlenül se érezzük magunkat egyedül és magányosnak még pár ezer hangya és egyéb talajmozgató soklábú leste kíváncsian a - szó szoros és átvitt értelmében a – lépéseinket. Hát ezt meg kösz!

Na de, hogy még ez se legyen ennyire egyszerű, minden városban be kell jelentkezni a rendőrségen, hogy helló itt vagyunk és ugye beírjátok ezt abba a füzetetekbe, amit soha senki nem fog megnézni újra?! Na, de ha kell, hát kell! Viszont az egyszerű adatszolgáltatás helyett beinvitáltak minket a ’nagyfőnök’, Jassin, irodájába, aki a kedélyes elbeszélgetés és faggatózás után elővette a tévé alatt originál dobozban tartott, még címkét és fóliát is magán tudó, professzionális kézivideóját és nekiállt minket fényképezni. Először azt hittem mindezt szakmai és formális követelmények kielégítése végett teszi, de aztán rájöttem, hogy ez megint csak egy amolyan nyugati kontra ’arab’ dolog lesz… És itt Szudánban ez még durvább. Mivel ők a sharia ’jogot’ alkalmazzák, azaz bigottan követik a Korán útmutatásait, minden ’nyugati’ dolog tilos és így rendkívül misztikus… Legyen szó emberekről, szavakról, szokásokról, élményekről, bármiről…

Talán ez a kíváncsiskodás nem is lenne zavaró, ha nem ötvöződne egy adag kétszínűséggel a hivatalok részéről, amit mostanra sikerült csak megfejtenünk.  A kiterjedt bürokrácia, a radikális kontroll és a korlátlan hatalom, az indokolatlan cenzúrázás mind egyfajta diktatúrát hivatott ’képviselni’, amellyel megrögzötten kézben tartható minden és mindenki. De ez nem így van! Ez egy buta szélmalomharc, az emberi jogok tökéletes figyelmen kívül hagyása és mivel ők is érzik ennek a küzdelemnek a kilátástalanságát néha igazán képmutató eszközökkel próbálkoznak! Mindenbe bele akarnak szólni, vagy agresszívan, vagy nyájasan, vagy a kettőnek egy csúnya és ragadós keverékével. Nagyon furcsa tapasztalat. Szinte KGB érzés, de valahogy sokkal ’sötétebb’ és rejtélyesebb!

Az ’utca embere’ viszont más… Ugyan az elvonatkoztatás nehéz, de ha sikerül a hivatalos ’kátyúkat’ szem elől téveszteni, akkor szembetűnő a vendégszeretet: a gyerekek szuperaranyosak, a nők bájosak, a férfiak pedig mosolyognak és kedvesek. Mindenhol invitálnak kávéra, teára, fényképezkedni akarnak, egyszóval szívből örülnek…

Az első benyomások alapján megnyugodtunk. Senki nem akart minket lelőni, senki nem akart elrabolni, de még ferdén sem nézett senki, aki véletlenül nem úgy született… Bementünk a kikötő falujába, hogy találjunk valami hotelszerűséget és innentől jöttek a szembetűnő különbségek… Ők hotel alatt az úgynevezett lokanda-kat értik, amik kommunális szobák és pénzért megszerezhető a sok ágy közül az egyik. Döngölt föld, nyomokban megjelenő csempével, de inkább annak hiányával. A belső udvar jobb oldalán van a férfiszoba és jó esetben a bal oldalon van egy női szoba is, de a női jelenlét általában inkább csak fennakadást okoz. Fürdőszoba alatt pedig az udvar végében található tyúkólszerű építményt értik, amely soron háromban nagyobb lyuk van középen – ez a budi – háromban pedig kisebb – ez a tusoló. A víz pedig az udvaron lévő hordókban van szabad felhasználásra ingyen kannahasználattal! Oldd meg!

Sabhannal való barátkozásunknak itt is voltak pozitív hozományai, ugyanis őt mindenki ismerte Wadi Halfa óriási településén, így elintézte, hogy a ’hotelben’ megkapjuk a ’recepciós’ saját szobáját… A többi körülmény viszont maradt!

A fáradtság és kimerültség sokat segített a helyzet elviselhetőségén és Sabhan további kedvességekkel viszonozta az iránta tanúsított nyíltságunkat, de ettől függetlenül nem szerettünk volna az abszolút muszájnál többet tölteni ebben a szellemvárosban…

Maga Wadi Halfa relatív új település, a régi Wadi Halfa a tó alatt fekszik és az új falut csak néhány olyan család lakja, akik nem voltak hajlandók költözni és létrehozták az új Halfát, amit áradáskor néha még mindig elönt a Nílus… Élet itt csak a komp miatt van. Csak a kedden érkező és szerdán induló járatokat választó, illetve a rakomány lassabb érkezését váró, pár napra megszállni kényszerülő kereskedők lendítenek valamelyest a település hullaszagán, de még így is nyomasztó kapuja ez az országnak.

Másnap két dolgot szerettem volna elintézni. Az egyik az országa való belépés regisztrációja, ami újabb lehúzás és bürokratikus tortúra, ugyanis ahelyett, hogy egy asztalnál elintéznének mindent, körbe kell járni az egész épületet, hogy leadj, aláírj, kitölts, fizess, ujjlenyomj és ők végre matricázhassanak egy újabbat az útleveledbe. Az idővonzat mellett már csak a költségvonzata az idegesítőbb!

A másik dolog az lett volna, hogy a személyes elefántomból egy kisebb darabot ’kikanyarintva’ könnyítenék a saját és bőrönd amúgy is leharcolt kerekei sorsán. Szerettem volna hazaküldeni egy csomagot, amely az összes feleslegesnek ítélt holmimat tartalmazza, de nem bírtam, mert a helyi postásnéni rosszul lett és orvoshoz ment, majd később meg már szimplán csak nem volt kedve visszajönni dolgozni… Ergo most van egy bőröndöm, ami ugyan könnyebb, de van egy keresztbe-kasul celluxozott dobozom is, amit cipelhetek! Hála Istennek!