Az első és legfontosabb lecke, amit ez az ország – Sabhan segítségével – tanított nekünk, hogy a ’Miért?’ kérdéseket sürgősen felejtsük el. Valóban ez az egyetlen megoldás! Annyi kérdőjel van, annyi érthetetlen zsákutca és furcsa jelenség, hogy az ember vagy felbosszantja magát rajta, vagy elengedi és megnyugtatja magát, hogy a válasz hiányában leginkább a kérdést nem érdemes feltenni…
Kijutottunk Wadi Halfa nyomorából, egy nagy adag tanulsággal és egy rendkívül kellemetlen elválással Sabhan barátunktól, aki végül egy igazán kétszínű emberként maradt meg az emlékeinkben. Az 1 órakor induló busz, ami persze 2 órakor indult és az út, ami 5 óra helyett 7 órát vett igénybe elvitt minket Dongolába, ami szinte metropolisznak tűnt az eddigiek viszonylatában!
A hotel kérdés továbbra is rettenetes problémákat okozott, mert az első ahol bepróbálkoztunk és volt szabad szoba fürdőszobával, egészen pontosan azt jelentette, hogy a szoba egyik sarkában egy spanyol fal mögött volt egy csatorna nyílás és egy kósza zuhanyrózsa. Miközben próbáltuk megállapítani, hogy a meleg víznek mennyi az esélye éppen az evolúciós zsákutcába került, dinoszaurusz méretű csótánybarát lesett ki a mély lyukból riadtan keresve társát, aki eközben nagy komótosan tanyázott a falon. Igazi meghitt idill. De a szobát velünk megosztani akaró élőlények sora itt nem ért véget, így hogy még véletlenül se érezzük magunkat egyedül és magányosnak még pár ezer hangya és egyéb talajmozgató soklábú leste kíváncsian a - szó szoros és átvitt értelmében a – lépéseinket. Hát ezt meg kösz!
Na de, hogy még ez se legyen ennyire egyszerű, minden városban be kell jelentkezni a rendőrségen, hogy helló itt vagyunk és ugye beírjátok ezt abba a füzetetekbe, amit soha senki nem fog megnézni újra?! Na, de ha kell, hát kell! Viszont az egyszerű adatszolgáltatás helyett beinvitáltak minket a ’nagyfőnök’, Jassin, irodájába, aki a kedélyes elbeszélgetés és faggatózás után elővette a tévé alatt originál dobozban tartott, még címkét és fóliát is magán tudó, professzionális kézivideóját és nekiállt minket fényképezni. Először azt hittem mindezt szakmai és formális követelmények kielégítése végett teszi, de aztán rájöttem, hogy ez megint csak egy amolyan nyugati kontra ’arab’ dolog lesz… És itt Szudánban ez még durvább. Mivel ők a sharia ’jogot’ alkalmazzák, azaz bigottan követik a Korán útmutatásait, minden ’nyugati’ dolog tilos és így rendkívül misztikus… Legyen szó emberekről, szavakról, szokásokról, élményekről, bármiről…
Talán ez a kíváncsiskodás nem is lenne zavaró, ha nem ötvöződne egy adag kétszínűséggel a hivatalok részéről, amit mostanra sikerült csak megfejtenünk. A kiterjedt bürokrácia, a radikális kontroll és a korlátlan hatalom, az indokolatlan cenzúrázás mind egyfajta diktatúrát hivatott ’képviselni’, amellyel megrögzötten kézben tartható minden és mindenki. De ez nem így van! Ez egy buta szélmalomharc, az emberi jogok tökéletes figyelmen kívül hagyása és mivel ők is érzik ennek a küzdelemnek a kilátástalanságát néha igazán képmutató eszközökkel próbálkoznak! Mindenbe bele akarnak szólni, vagy agresszívan, vagy nyájasan, vagy a kettőnek egy csúnya és ragadós keverékével. Nagyon furcsa tapasztalat. Szinte KGB érzés, de valahogy sokkal ’sötétebb’ és rejtélyesebb!
Az ’utca embere’ viszont más… Ugyan az elvonatkoztatás nehéz, de ha sikerül a hivatalos ’kátyúkat’ szem elől téveszteni, akkor szembetűnő a vendégszeretet: a gyerekek szuperaranyosak, a nők bájosak, a férfiak pedig mosolyognak és kedvesek. Mindenhol invitálnak kávéra, teára, fényképezkedni akarnak, egyszóval szívből örülnek…
