Dél-Afrika. Johannesburg. Leírnám, ha tudnám, de lehetetlen… Lehetetlen megfogni az érzést, amikor visszakerülsz a régi, ismert környezetedbe. Egy környezetbe, ahol a legtöbb ember autóval közlekedik, ahol az emberek szupermarketba járnak bevásárolni, ahol a bevásárlóközpontok a mindennapok részét képezik, ahol a szocio-társadalmi normák fényévekre vannak a törzsi, önfenntartó kultúrákban tapasztaltaktól. Régi, ismert, de elsőre szinte bénítóan szokatlan. Vegyes érzelmek, vegyes gondolatok.

Más ritmus, más rezgés, más illatok, más a jó és más a rossz… Nekem nagyon nehezen ment az át/visszaállás, bevallom becsülettel. Elsőre frusztrált, majd élveztem, majd túl sok lett…

De még mielőtt sokkoldásként frissen bérelt libakergetőnkkel (Betsy) - ami szimplán az egyetlen lehetőség errefelé a távolságok leküzdésére (nem utolsó sorban és meglepően a legköltséghatékonyabb is) - elmenekülnénk a természet megnyugtató közelségébe azért még egy gyors kukkantás a nagyvárosi színfalak mögé belefért a napirendbe…

Jo’burg hatalmas és erősen polarizált. Itt minden van. Luxusnegyed és még csak ne is nézz arrafelé kerület. A leghíreseb hírhedt negyed Soweto. Innen ’indult’ Mandela és Tutu is a béke Nobel díj útjára. A negyed ma már némileg civilizált és a városon általában sokat lendített a Foci VBs ’nagytakarítás’, de a Kliptown rész még mindig az urbán nyomortanyák gettókirálya maradt. Bádogbódék, láncolt mobilvécék és lopott elektromosság. Az itt lakók önbevallásuk szerint ugyan megtisztelik azokat, akik végül ténylegesen fizetnek az áramért, azzal, hogy szükségtelenül nem égetik a villanyt, de amikor arról van szó, hogy valakinek a házába kell betörni egy plazmáért, akkor nem a saját szomszédja ajtaját rántja fel (1: nem is biztos, hogy van, 2: ott tuti nincs plazma, de még kenyérpirító sem), hanem a fizető polgárét… Érthető ambivalencia?!

A legtöbb Josi turista egy dombról lenézve és egy rosszul álcázott fintorral az arcán nyugtázza a ’telep’ létét, de ha az ember veszi a fáradtságot (a bátorságot és a mély levegőt)  és lemegy a csatornázatlan valóságba, akkor talán átérzi, hogy apartheid vége, vagy sem, fekete ’felhatalmazás’ ide vagy oda, néhány ember ebben az országban  ezentúl is jövő nélkül marad. Elsétálva az ovi mellett látod, hogy a felcsillanó értelem mellett már ilyen kis korban is jelen van az agresszió… Elgondolkodtató, hogy vajon mit láthat a gyerkőc otthon? Vajon le tudja valaha is vetkőzni az anyatejjel magába szívott bűnözőhajlamot? Vajon akarja majd? Eltöltöttünk egy kis időt a közösségi házban, megtámogattuk a fiatalság foglalkoztatását – és jobb-program-nem-lévén-bűnözés megelőzését, - de a kérdés akkor is bennem maradt, hogy vajon a fekete-fehér ellentét oldásán túl az árnyalatok mikor tűnnek el véglegesen a egyenjogúság mesterségesen hypozott medencéjében?