Tudom, hogy a leírtak ambivalens érzéseket generálhatnak Szudán országával és népével kapcsolatban, de sajnos a realitás talán még ennél is durvább. Az egyik példa, ami talán képet adhat arról, hogy mennyire elrugaszkodott ez a társadalom az ’élhető’ jelzőtől az az árvák helyzete ebben az országban.
Iszlám Köztársaságként, mint említettem, a szudániak nagyon szigorúan, sőt inkább bigottan a Korán előírásai szerint igyekeznek élni. Aki így cselekszik, az elismert tagja lehet a társadalomnak - anyagi helyzettől függetlenül is -, aki nem, az kirekesztetté válik.
Ami nem újdonság, az az, hogy a muszlim vallás szerint a nőnek érintetlennek kell lennie házasság előtt (persze a katolikus szerint is, de hát ugye tudjuk, hogy az alma piros és finom J). Amíg a leendő férjeddel nem jelentek meg az imám előtt és az apák nem fognak jóváhagyólag kezet (a ti véleményetek senkit nem érdekel), addig tilos a nemi érintkezés. Mivel azonban ők is emberek, természetesen itt is előfordul a ’bűnbeesés’.
Ezzel addig nincs is baj, amíg nem derül ki, azaz nem lesz belőle ’véletlenül’ gyerek. Akarva, akaratlanul, tudatlanul, vagy tudatosan… Ha megtörténik a ’baj’, onnantól szar kerül a palacsintába, ugyanis a sharia semmiféle toleranciát nem tanúsít. A születendő gyerek egy életre megbélyegződik és illegális státuszba kerül. Függetlenül attól, hogy a szülők utána összeházasodnak, vagy sem, a gyerek felmenői ’ismeretlen’ jelzőt kapnak. Ők teszik ki a szudáni árvák jelentős részét, még úgy is, hogy elvileg nem is azok. A másik hányad a ténylegesen elárvult gyerekek, de ez ritka, mert a tágabb család, vagy a közösség őket befogadja.
De vissza az árvaházakhoz… A következményeket és társadalmi bélyeget elkerülendő a nők rengeteg mindent elkövetnek, hogy a gyerek ne szülessen meg. Abortuszra egyáltalán nincs lehetőség, úgyhogy ’házi’ módszereket alkalmaznak: gyógyszerek, ’balesetek’, vagy szülés utáni ’gyilkosság’ formájában. Ha a gyereknek ’szerencséje’ van és túlélve ezeket a tortúrákat az anyja elviszi az árvaházba, vagy valaki megtalálja az út szélén még az éhhalál, vagy a kiszáradás előtt, akkor van némi esélye, hogy felnőjön. Ha így is van, elkerülhetetlenül egy életre perifériára kerül. Egyszerűen a homlokára írják, hogy TÖRVÉNYEN KÍVÜLI és mindenki megvetéssel fog ránézni.
Ha az anyja vitte be az árvaházba, vagy valahogy kiderítik, hogy ki(k) a szülők, akkor őket megbüntetik, azaz korbácsolásban részesítik. A ’visszaesőket’ súlyosabban, az egyszeri megbánókat enyhébben. Persze ez csak a hivatalos és ’látható’ része, ami a zárt ajtók mögött történik azt a homály áldásos szürkesége fedi, hiszen a családi retorzió a ’szégyenért’ közismert és elfogadott.
A szudáni árvák tehát a törvénytelen gyerekek. A szegénység, az éhezés, vagy bármely egyéb indok nem szolgáltathat elég okot, hogy a fogamzók lemondjanak a gyerekről. Kötelességük felnevelni, családi segítséggel, vagy anélkül. Az állam és különböző szervezetek nyújtanak ugyan némi támogatást, hogy a nélkülözőket egy cérnaszállal a szakadék szélén tartsák, de nagyjából ennyi, a többi a szülő, a család és a közösség feladata.
Az árvaház pedig a pokol maga. A ’nem akart’ címke itt minden szegletben érződik. Az utóbbi pár évben ugyan jelentős ’fejlődés’ tapasztalható a körülményekben, de az orvosi ellátás satnya, a higiénés körülmények pedig az alapvető emberi norma alattiak. Ha a gyerek valami jótékony csillagzat alatt született, akkor előfordulhat, hogy valamelyik nyugati szervezet általi árvaház (pl. SOS Gyermekfalu) átveszi, de ez puszta lutri, mert az elérhető helyek száma az ilyen létesítményekben nagyon véges és a létesítmények száma is rettenetesen kevés. Hogy miért? Azért, mert a szudániak nem kérnek a segítségből. Azt mondják, hogy nem szabad túl jó sorsot biztosítani az árváknak, mert ezzel bátorítva lenne a ’paráználkodás’. Hihetetlen! Az árvák közvetlenül nem is kerülhetnek semmilyen magánszervezet szárnya alá, az állami házak ’gyűjtik be’ őket és aztán ők döntik el azt is, hogy ki kerül el onnan.
Ha fiúk, akkor nagyobb eséllyel indulnak, mert a lányokat szívesebben látják mindenhol, ergo őket meg akarják tartani. Hogy ez miért van így, az egy kicsit rejtélyes, de leginkább a nők javuló szerepének és a globális nyomásnak a következményeként. Érvényhez kell juttatni a gyengébb nemet, különben rossz fényben tűnhet fel az ország (erre az értelmetlen motivációra már korábban is kaptunk példát). Ebből kifolyólag szinte az összes felsőoktatási intézményben nagyobb számban vannak a nők, mint a férfiak. Persze a fizetések még nem egyformák, minden csak amolyan látszatkozmetika a külső ’szemlélőknek’… Nem beszélve a tényleges elfogadottság vitathatóságáról, ami legfőképpen az idősebb generációknál szembetűnő és persze a hatalmas vidék kontra nagyváros különbségről…
Az árvaházak próbálják terelni a gyerekeket, kielégíteni az alapvető szükségleteiket, iskoláztatni őket és esetleg valami szakmunkás képesítést biztosítani nekik, hogy a küzdelmes és keserves felnőtt létet átvészelhessék… A privát árvaházak annyiban mások, hogy 8-10 gyerekként van egy nevelőanya, aki ’sajátjaként’ kezeli őket és próbál némi családi hangulatot generálni. Ami még előny, hogy a ’nyugati’ árváknak nagyobb esélyük van egyetemi diplomára, mint állami társaiknak.
A fiúk 14 éves korukig maradhatnak az árvaházban, a lányok pedig addig, amíg férjhez nem mennek. A nők nem ’kószálhatnak’ szabadon az utcán, őket meg kell védeni, mert sokkal kiszolgáltatottabbak – főként a státuszuk miatti ellenszenvnek, amiről persze ők maguk semmit nem tehetnek -, mint férfi ’testvéreik’. Ergo, míg a serdülő fiúk beköltöznek a városba – még mindig az árvaház égisze alatt - és próbálnak némi önállóságra szert tenni, integrálódni és barátokat szerezni, addig a hölgyek maradnak az árvákkal és suli után kiveszik a részüket a gondozásból és a segítésből.
Ez észak. Ez az iszlám. Ezek a koráni egyenlőség foltoz(hat)atlan kátyúi…
