Rafrika

Hála Istennek – vagy helyi nyelven Hamdulillah – nem a szükség vitt be a gedarefi egyetemi klinikára, mert az biztos, hogy betegebben távoztam volna, mint amikor bementem… Még így is nagy volt a rizikó. Felfoghatatlan és leírhatatlan pedig nem is láttam mindent! A baleseti osztályt vettem főként górcső alá, mert talán ebben van a legnagyobb személyes tapasztalatom J és erőteljesen kellett figyeljek, hogy a megdöbbenés – és néha az undor – ne üljön ki túlzottan látványosan az arcomra.

Háttérként el kell mondjam, hogy a szudániak nem járnak nagyon kórházba, csak ha valami nagyon vérzik és ha az eszméletvesztésig fokozódott a fájdalom. Ez nem könnyíti meg az orvosi képzés helyzetét, ami itt nagyon elterjedt, rengeteg az orvosi egyetem – szinte minden nagyvárosban van egy - és rengeteg a diák is. Ellenben az egyetemi klinikák is visszamaradottak és sok esetben van befoltozhatatlan lyuk az oktatásban a páciensek kvázi hiánya miatt. Mindezek ellenére folyamatos ágyhiánnyal küzdenek, ami a fentiek fényében teljesen érthetetlen, bár a kórház nagysága és a népesség száma valóban nem tűnik arányosnak még a visszafogott ’lelkesedés’ mellett sem.

Az egyetemi klinikák annyiban indulnak előnnyel, hogy rendelkeznek gyógyszerekkel és - saját bevallásuk szerint - műszerileg jobban ellátottak. Mondják ők! Mit láttam én? Belépve az ajtón a legszembetűnőbb a kosz és a mocsok, ami mindenhol áll és a vastag por, ami vékony takaróként fed be mindent és mindenkit. Első utam a kivizsgáló részbe vitt, ami azért volt már egyből merész, mert sikerült két milliméterrel elkerülnöm egy frissen használt injekcióstű és a nagylábujjam közvetlen kontaktját. Mindenesetre innentől jobban figyeltem és sajnos rájöttem, hogy ez nem az egyetlen és kivételes eset a használt eszközök helyi tárolására. A vizsgáló mindenesetre pokrócokkal elválasztott vaságyakat jelentett teljesen szabad belátással és bejárással. A kisműtő, ami a vizsgálóból nyílt, állejtő tapasztalat volt. Az ajtó mellett ült egy emberke, aki teljesen egyértelműen nem orvos volt, ő éppen gézcsíkokat hajtogatott szabadkézzel és pakolta egy fertőtlenítőnek tűnő hűtőszekrényszerűségbe, aminek az ajtaja tárva-nyitva állt. Az orvos – ugyanis közben érkezett egy kedves páciens, akinek a fél ujja hiányzott – ebből a szekrényből vette ki aztán gumikesztyűvel az eszközöket (a felső polc a gézcsíkoké, az alsó pedig az eszközöké volt), amit pontosan két másodperccel előtte tett be az előzőleg említett úriember természetesen szabadkézzel.

A szekrény mellett állt a jódos üveg, ami egészen pontosan egy félliteres ásványvizes palack volt a kupakján átszúrt lyukkal. A távolabbi sarokban volt egy mosogató, amit az időközben szintén megérkező takarítónő használt a felmosóvödör feltöltésére. Az egész szoba nem nagyobb, mint 15 négyzetméter és a páciensek leválasztását két rettenetesen mocskos és vérfoltos, egykoron kékszínű spanyolfallal biztosítják. A földön pedig szabadon hevernek a már használt véres és jódos gézcsíkok, injekcióstűk és egyéb kellékek, amik nem kerültek bele a fém, irodai szemetesbe, ami az egyik ágy alatt volt. Sehol egy műanyagzsák, vagy biológiai hulladék felirat, vagy egyéb ’nyugati finomság’. Minden kéznél és láb alatt. Aki túléli, annak gratulálunk.

Az utam a nagyműtőben folytatódott, ami ugyan kevésbé tűnt leharcoltnak – a helyi normákat tekintve -, de a légkondin két centiméteres por volt és az – extrém robbanékony - oxigén palackok egymás hegyén-hátán álltak a sarokban.

A röntgen sem volt nagy ’csalódás’. A gép rendben, a kezelő szoba a helyén, de mivel az egész nem más, mint egy OSB lapból tákolt kis szekrény, aminek hiányzik az ajtaja, ergo sok védelmet biztos nem nyújt senkinek, valószínűleg nem is nagyon használják másra, mint a pókhálós tollseprű szakszerű tárolására! Az előhívott filmeket pedig a lehető leghatékonyabb módon egy szudáni székre aggatva tartják…

És akkor ott van az intenzív szoba… Volt baja… A szobának is és annak is, aki a teljesen nyitott szobában látványosan szenvedett… Ezenkívül annyi a különbség az ICU és a többi vizsgáló között, hogy ennek a szobának egyébként volt ajtaja (használaton kívül természetesen)…

A kórház közepén pedig a minden oldalról megközelíthető döngölt földes udvar amolyan henyélés céllal, ha valaki éppen belefáradt a saját betegségébe…

Nincsenek szavak, nincsenek képek, nincsenek hasonlatok és remélhetőleg ok sem lesz soha, hogy személyes ellátási tapasztalatok legyenek, de a bepillantás ahhoz eléggé elriasztó és szemfelnyitó volt, hogy az ember megbecsülje azt is, ami otthon legalább megvan… Mert van rosszabb!