Rafrika

Elvesztettünk egy napot… Valahol az éjszakai utazások, korán kelések és a nagy bolyongás során egy napnak nyoma veszett. Teljes nyugodtsággal készülődtünk az asszuáni körültekintésre, amikor valaki felhívta a figyelmünket, hogy szombat helyett vasárnap van és ezek alapján holnap indul a komp… Mondanom sem kell, hogy ez megborította a terveket, úgyhogy a nyálcsorgatós bámészkodás helyett őrült készülődésbe kezdtünk, hogy a reggel 8 órai vonatindulás előtt mindenünk meglegyen.

Persze nem lett… De a vonatot elértük! Ugyan a komp csak este 5-6 körül indul – senki nem tudja pontosan -, de a hírek szerint jó korán oda kell érni, hogy legyen helye az embernek. Persze ezek a hírek nem kevés kérdésnek adtak táptalajt, hogy pontosan mi is vár ránk majd a kompon, de hogy minél kevesebb vesztenivalónk legyen, gondoltuk inkább odaérünk…

 A komp az asszuáni gáttól indul és mivel a szállodában azt mondták, hogy ’check-in’ után nyugodtan lehet bámészkodni, ezért elindultunk a beszállás vége- és átláthatatlan procedúráján. Legalább 1 óra volt mire az idemenj, odamenj, ezt viszed, ott pecsételtesd után végül felszállhattunk a kompra. A nagyjából 500 embernek helyet adó vízijárművön az első felszálók között voltunk, úgyhogy lestoppoltuk a decken a mentőcsónak alatti helyet, mert azt mondták az a legjobb. Ez volt reggel fél 10 körül. Innentől mozi! Természetesen a gáthoz már nem lehetett visszamenni, mert hivatalosan kiléptettek minket az országból, úgyhogy volt 8 óránk, hogy megvizsgáljuk a komp rozzant mivoltját és érdeklődve figyeljük, ahogy érkeznek a különböző kartondobozok mind a deckre, mind a velünk együtt induló cargohajóra.

Mint kiderült ez a ’járat’ a szudáni kereskedők fő szállítóeszköze. Egyiptomban olcsón beszerzik a rengeteg kacatot, majd Szudánba átszállítva megpróbálják jó áron értékesíteni és mivel Szudánban minden drágább, ez általában sikerül is. A ’nagystílű’ kereskedő rakománya a cargohajóra kerül, a ’kisstílűek’ pedig megpróbálják felokoskodni a ’szatyraikat’ a személyhajóra. A kocsik pedig szintén egy másik hajóra kerülnek! Igazi rendszernek tűnik, de nem az. Csak a rakodás külön fejezetet érdemelne – amit az első sorból nézhettünk végig – de nincsenek rá megfelelően leíró szavak. A címkézetlen krumpliszsákba csomagolt csörgő-zörgő dolgoktól, a többszáz kartonszámú mosóporjellegű dobozokon át, a fejtetőre állított hűtőszekrényen keresztül, a teljesen egyértelmű törött üveg hangot hallató bálákig mindent elnyelt a mellettünk telő cargojárgány. Hárman-négyen fogták, átlendítették a hajó szélén és esett ahová esett… Elképesztő! Délután környékére megtelvén pedig egy jókora gumikpókot áthúztak rajta oszt jóvan! No, hát így is lehet…

Mindeközben a mi hajónk is szépen telt a színesebbnél színesebb utazótáskákkal, dobozok mögül és alól kileső emberekkel és egy maroknyi turistával. Pár óra leforgása alatt a decken nemhogy helyet nem lehetett találni, de mozdulni is képtelenség volt. Az egész egy menekült táborhoz hasonlított.

Ellenben a mi helyzetünk még így is hatványozottan jobb volt, mint a hajó belsejében helyet szerző utasoké, mert az ő lehetőségeik a fa padokra korlátozódtak hasonló körülmények mellett. Ráadásul mindezt egy olyan helyiségben, ahol a levegő összetétele 25% emberi kipufogás (az elfogyasztott, tetemes mennyiségű - nemzeti ételként számon tartott – bab – alias foul - következményeként), 25% egyéb emberszag (a pakolás utáni kipárolgással fűszerezve), 25% színtiszta dízelgőz, 15% kilélegzett széndioxid és 10% valami véletlen folyamán beszabadult friss levegő! A javunkra billenő mérleg egészen napnyugtáig kedvezett nekünk, amikor is nagyjából -20 fok alá esett a hőmérséklet és az előrelátásként megvásárolt polártakaró ellenére 5 perc alatt hatolt csontig a hideg.

Hogy éltük túl mégis a 18 órás átkelést a mesterségesen létrehozott tavon, aminek a keletkezése egyenlő volt több, mint 30 falu fulladásos ’halálával’? Nehezen! Szerencsére még korábban valami véletlen folytán összebarátkoztunk Sabhan-nal, a hajó főmérnökével (??? vagy ez a pozíciója, vagy nem), meghívtuk egy frissen főzött, jófajta nescaféra és ebből kifolyólag a folyamatos ingyen étkezések mellett bejárást kaptunk a gépházba és biztosított nekünk két extra plédet is. Ez egy kicsivel komfortosabbá tette ugyan a körbebástyázott területünket, de még így is rettenetesen kényelmetlen és mocsokul hideg volt!

Horrortúra napfelkeltéig! Onnantól pedig szinte repültek az órák, a nehezén már túl voltunk. Puszta 8 órát kellett ’márcsak’ végigkávézni, látni ’elsuhanni’ II. Ramses és Nefertari templomát, az Abu Simbelt, végignézni a csomagok és az emberek szétválását, beszerezni további két pecsétet, láttamoztatni valami papírt a hajóorvossal, aki még lázat is mért (nekem egészen pontosan 34,5 fokot J) és végül kivárni, hogy leszállhassunk…

Végül megtörtént! Újra szilárd talajra tettük magunkat és a csomagokat. Átmentünk a vámon, kaptunk ide-oda kék matricákat és az egyetlen fennakadást az okozta, hogy a szúnyogriasztóm utántöltőjének a csomagolása meglehetősen hasonlít az óvszer csomagoláshoz és nem nagyon értették, hogy miért van nálam ebből egy raklapnyi. Hiába zümmögtem és csipkelődtem csak miután kibontottam egyet, győződtek meg arról végérvényesen, hogy mégsem vagyok annyira romlott életű és bebocsátást nyertünk Szudánba…

Magunk mögött hagytuk Luxort… Láttuk, megéltük, de elég volt… Mivel a komp Szudánba hetente csak egyszer jár – hétfőnként – és ugye a jövő hetit mindenképpen el szeretnénk érni, úgy döntöttünk, hogy minél közelebb igyekszünk kerülni a ’rajtvonalhoz’. Összeszedtük az összes cuccunkat – és a teljesen felesleges féltéglákat – és levonatoztunk Asszuánba… Persze a fél tízes vonatra úgy értünk oda, hogy a mozgó kocsira kellett egy jól irányzott dobással felhajítani az elefánt méretű bőröndömet és aztán egy célzott ugrással rácsimpaszkodni az ajtóra, de végül ezt is túléltük!

Itt Asszuánban már minden sokkal csendesebb. A núbiaiak nincsenek annyira gátlástalanul elkényeztetve, vagy legalábbis nem éreztetik ezt lépten-nyomon, bár az árakon a luxushajók kétségtelenül hagynak itt is nyomot. A kompjegy megszerzése után elterveztük, hogy meglátogatjuk a gátat és egyéb ’finomságokat’ még itt a környéken, illetve megpróbálunk lelkileg felkészülni a továbbiakra…

A vonatutat már ennek szellemében – az agyvérzés és a szívinfarktus lábon kihordása után – azzal töltöttem, hogy tovább mélyítsem szudáni ismereteimet és megpróbáljak végre átlátni az országba történő belépés anyagi és dokumentációs követelményein. Persze e tekintetben túl sok siker nem koronázta igyekezeteimet, úgyhogy valószínűleg a legtöbb írásbeli és fizetendő követelményre a helyszínen fog fény derülni. Ez a néhol paradox ködösség szinte már ismeretlenül is jellemző attribútuma ennek az országnak… Az esetek többségében szerintem még maguk sincsenek tisztában a helyzetekkel. Az 50-és évek óta különböző okokból dúló polgárháború, az időszakos szárazság, az extrém éhezés, a jelenleg is – bár már csak csekély mértékben – jelenlévő modernkori rabszolgakereskedelem és a különböző vezetők abszolút bírálandó döntései nem sokat segítettek Afrika legnagyobb országának.

Mégis furcsa, hogy a hivatalos fórumok és a személyes elbeszélések mennyire kontradiktív képet festenek az országról. Tudom, hogy a háborús övezetek, a politikai instabilitás, az erősen radikális iszlámista vezetés, a szisztematikus népirtás és a területi és népi ellentétek, valamint az aknamezők gyakorisága megkérdőjelezi a biztonsági helyzetet, de akkor mivel magyarázható mégis, hogy az ide ’tévelyedett’ turisták többségének pozitív tapasztalatai vannak? Mivel indokolható, hogy a könyvek arról számolnak be, hogy Szudán az egyik legbiztonságosabb ország és hogy az emberek vendégszeretete egyedülállóan magával ragadó? Miért mondják az utazók, akik szintén a gyors átutazásra lettek bátorítva, hogy az összes Afrikai ország közül ez a legkellemesebb és feltétlenül a kedvenc kategóriába sorolandó?

Kicsit olyan érzés a szudáni utazás tervezése, mint amikor a reggeli kávét iszogatva a meleg szoba biztonságából az ablakon kinézve próbálja az ember eltervezni – a tegnap esti időjárás jelentés alapján -, hogy kimenjen-e, illetve ha igen, akkor mit vegyen fel. A nappali harmat csillogása vonzóan gyönyörű, a friss levegő csábítóan üdítő, de a párás, ködös időjárás ijesztő, sőt a hivatalos csatornáktól se jöttek biztató hírek… És mégis kisüthet a nap… 

Ma ellátogattam a Brooke Alapítvány luxori központjába. Ez a társaság (Dorothy Brooke) a 30-es évektől kezdődően foglalkozik a kiszolgáltatott 'munkaállatok' segítésével. Ingyen ápolják és ellátják az állatokat, adnak nekik vizet és ennivalót, ha elhozzák ide őket... www.thebrooke.org

Sajnálatos, hogy erre szükség van, de itt Luxorban egészen szembetűnő, hogy az úton-útfélen carriché (fogat) szolgáltatást kínáló emberek mennyire nem figyelnek oda a kenyerüket adó állatokra. És ez még csak a turistaszemmel látható része... Pedig a Korán tanításai szerint sem tehetnek az állatokban 'szándékosan' kárt... Pedig pillanatnyilag ez történik!

Csonttá soványodott, különböző nyílt és kevésbé látható sérülésekkel és betegségekkel rendelkező lovak és csacsik, gátlástalanul ostorozva és kimerültségbe hajszolva. Egész nap étlen-szomjan állnak a tűző napon, vagy futhatnak a rosszul patkolt lábakkal a forró aszfalton... Igazán gyomorforgató érzés belegondolni a sorsukba! Pláne amikor mosolygó turistákat lát az ember a 'hintóban' ülni... Persze miért hibáztatnánk őket, hiszen ők fizetnek a szolgáltatásért, de valahol mégis ők generálják az állatok túlhajszoltságát... Jó lenne, ha a bevétel megfelelő százaléka kerülne visszaforgatásra a munkát ténylegesen végzőkbe. Tisztelet a kivételnek, de sokan még arra sem képesek, hogy az alapítványig elvigyék a legyengült háziállatot, egyszerűen nem foglalkoznak velük! 

Az alapítványnál több állatot is láttunk, akik - valószínűleg az embertelen bánásmód következményeként - nem voltak megközelíthetőek és répával felfegyverkezve sem lehetett meggyőzni őket a segítő szándékról. A szomorú szemek és a vérző sebek láttán az embernek tényleg összeszorul a szíve...

Ugyan sokat nem tehettem, de pár kiló rágcsálnivalót beszerezve a ma délutánt arra tettük fel, hogy letuszkoljunk pár falatot az önkéntelenül bordamutogató állatok torkán és a 'sofőrökkel' beszélgetve megpróbáltuk rávenni őket, hogy figyeljenek már oda... Persze a hosszú távú eredmény kérdéses, de talán legalább egy-két kellemes pillanatot sikerült szerezni a hűséges rabszolgáknak...

A NAPOS:

Vonatút:

Semmi baj nem volt a másodosztállyal. Szinte új vonat, amiben ugyan nem voltak kabinok, de kétüléses sorok, óriás székekkel és rengeteg lábhellyel igen, úgyhogy hátradönteni is lehetett anélkül, hogy mögötted ülőnek az orrlyukába látnál alulról és a lábnyújtás is belefért, anélkül, hogy az előtted helyet kapó bokáját cirógatnád a nagylábujjaddal... A csomagoknak bőven volt helye a fej feletti tartókon, amik átlátszó plexi üvegből készültek, így bármikor vizuális bizonyítékot lehetett szerezni a meglétükről, de igazából semmi biztonsági kétség nem merült fel. Mindenki el volt foglalva a saját kényelmével és a szomszédja horkolásával. Egyszóval a harmadár nem volt egyenes arányban a minőséggel! Vállveregetés!

Hotel:

Nagy választék, jó ár, semmi probléma! Ugyan utánanéztem néhány alternatívának a neten, de végül mégsem abból választottunk, hanem egy kellemes, középárú szobát béreltünk, újszerű, tisztának kinéző, SAJÁT!!! fürdőszobával és olyan reggelivel, ami még európai viszonylatban is igazán kielégítőnek mondható! Minden egyéb szolgáltatás és túra is elérhető egyből a hotelből, ha valakinek erre van igénye! 

Utca:

Kevésbé zajos, kevésbé szmogos, jól közlekedhető, jóval toleránsabb sofőrökkel, akik használják a féket és tudják, hogy mi az a zebra. Mindenki segítőkész az útmutatásban is és lehet választani bicikli, motor, fogat, vagy a helyijáratos minibusz közül, ha az ember már nem akar gyalogolni. Mi a biciklit preferáltuk, így kötöttségek nélkül, saját beosztás szerint juthattunk bárhová. Persze 50 fokos napsütésben nem annyira ajánlott, de most abszolút viselhető, sőt amolyan szellős szabadságot adó élmény!

Étkezés:

A falafel standokon kívül itt már vannak alternatív lehetőségek is. Ma például fantasztikusat ebédeltünk a Nílus nyugati oldalán. Jó áron, nagyon ízletesen, kellemes környezetben és óriás adagot.

Látnivalók:

Luxor csodálatos! Már első alkalommal is megfogott és ez most sem változott! Többezer éves történelem, amit itt nem csak látni, hanem szinte érezni lehet... Nem lehet leírni az érzést, amikor ott állsz a Királyok - vagy a Királynők - Völgyének egyik sírhelyében és - bárhányadik Ramses is volt pontosan - szinte hallod, ahogy a rengeteg alattvaló nagy műgonddal gravírozza a hieroglifákat és láttod, ahogy festi a motívumokat. Az orrodban érzed a különböző színek illatát, ahogy helyben keverik őket a természetből 'elcsent' hozzávalókból és mindezt csak azért, hogy minél színesebbé és díszesebbé tegyék 'gazdájuk' végső lakhelyét. 

Ellátogatsz a 'templomokhoz' - az én személyes kedvencem a Medinat Habu -, amelyek mindegyike szinte külön városként funkcionált. Leírhatatlan monumentalitás, hihetetlen kivitelezés, felfoghatatlan kulturális érték. A művészet nem csak a festésekben, a gravírozásban, a szobrokban, de magában az építészetben is megmutatkozik. Állsz egy oszlop lábánál és felnézve rájössz, hogy milyen 'kicsi' vagy, a szó valódi és átvitt értelmében is! Le lehet fényképezni, le lehet írni, de ezt inkább meg kell élni! Hagyni kell, hogy ott állva magával ragadjon az érzés, hogy bejusson a bőröd alá, a gondolataidba, a képzeletedbe és akkor teljesen mindegy, hogy fizikálisan mennyi és milyen mértékben is maradt fent az adott műemlékből, a fantáziád kitölti a hézagokat és egy kicsit fáraóvá leszel magad is - jó esetben :)...

AZ ÁRNYÉKOS:

Vonatút:

Valamilyen érthetetlen okból bármilyen egyiptomi hosszú távú úton hibernálják az embert és persze ez itt sem volt másként, úgyhogy polárpulcsi ellenére  is kocogtak a fogaim álmomban. Feltéve, ha el tudtam aludni, ugyanis egy másik igazán furcsa szokása a helyi lakosságnak, hogy a mobiltelefon előnyeit kihasználva - talán a hajnali egy és négy közötti periódust leszámítva - folyamatosan beszélnek rajta. Talán ez még annyira nem is nagy baj, ha nem akarnák, hogy ezt mindenki más is konstatálja, ergo nagyon sokáig hagyják 'érvényesülni' a helyi motívumokkal dúsított, maximális hangerőre állított csengőhangjukat, majd miután ezt megelégelték, fejhangon ordítva, 'jobbik' esetben még a másik felet is kihangosítva hosszasan beszélgetnek.

A telefonbeszélgetések szünetében szerencsére szintén akad alvásgátlás, ugyanis minden megállónál felszáll valamilyen árus, aki az újságtól kezdve, a teán keresztül a felismerhetetlen édességig mindent és bármit el akar adni és a vásárlási szándék generálására a teljes torokból való üvöltés módszert választja. Nemhiába, a kereskedelem a vérükben van!

Hotel:

Az egyéb szolgáltatások igénybevételére való rábeszélés a rendíthetetlen kitartással néha már egy kicsit sok, pláne amikor az ember márcsak egy kis csendre és nyugalomra vágyik hazaszabadulván. Mondjuk abszolút érthető a motiváció, úgyhogy ez még bocsánatos bűn lenne, ha nem hazudnának. Tudom, hogy ez erős szó, de azt akkor sem tudom máshogy nevezni, amikor megállapodsz valamiben és viszonzod a vendégszeretetüket azzal, hogy egy kicsivel többet fizetsz, de nála rendelsz biciklit, vagy egyéb finomságokat és a végén mégsem azt kapod amit ígértek. Elmondja neked, hogy ne bízz az utca emberében, ő csak le akar húzni, ő csak szart akar rádsózni, ellentétben vele és végül kiderül, hogy ő se különb, csak az élet marketing iskolája neki ezt az irányt mutatta az érvényesülésre.

Egy vicces történetbe azért belefutottunk itt szállodán belül... Nem tudom, hogy jó vagy rossz, inkább aranyos, bár talán egy kicsit kellemetlen. Szóval tegnap datolyamajszolgatás után itthon hagytuk a félig megbontott dobozt és mire hazajöttünk a maradék szanaszét hevert az ágyon. Két megoldás volt a problémára: 1: a szállodai srácok amolyan habzsidőzsit rendeztek a szobánkban és nem távolították el a maradékot 2: valamiféle rágcsáló látogatott el hozzánk és a nem megfelelőnek ítélt datolyákat köszöni szépen nem kérte... No, hát ezzel a dilemmával lefeküdve reggel okosabbnak gondoltuk, hogy ha kidobjuk a dobozt, megszüntetve a csábítás forrását mindkét lehetőségnek. Ma hazaérkezve, pisiléshez készülve azonban majdnem sikerül nyakon 'öntenem' a megoldást, ugyanis ifjú Lecsó úr ott csücsült a budiban és veszettül próbálkozott kikerülni onnan. Csóri patkány tiszta víz volt és látszott, hogy az életéért küzd és már nem nagyon bírja. Én persze a maga veszettség és pestis hordozó potenciáljával együtt megsajnáltam, úgyhogy nem voltam képes szimplán lehúzni, inkább szóltam a hoteleseknek, hogy intézkedjenek és amolyan struccpolitikát folytatva szentül hiszem, hogy kiszedték és az utcán szabadon engedték, míg én kint várakoztam...

Utca:

A maga lenyűgöző történelmével, számtalan lehetőségével és gyönyörű környezetével Luxor igazán attraktív turista célpont, ami a nílusi luxushajóztatás beindulása után látogatók ezreit vonza ide. Természetesen ezek a luxuscirkálók egy bizonyos jövedelemszintet feltételeznek, amit a helyiek nagyon gyorsan feltérképeztek és amolyan lokálisan generált infláció alapján ezért itt minden legalább kétszer annyiba kerül és sokkal komolyabban kell alkudni, mert a kezdő árak a tízszereséről indulnak. Az árusok és 'szolgáltatók' szemtelenek, lerázhatatlanok, követelőzőek és nagyon sokan vannak. Talán ez a turisták 'elkényeztetésének' tudható be a leginkább, hiszen ha van kereslet, van kínálat és a határokat a két fél egymást közt alakítja. A tolerancia és a megértés ellenére is az alacsony költségvetésű utazó a fáradt pillanatokban igazán kellemetlennek érezheti ezt a helyi fenomént... :( 

Étkezés:

Eddig itt ettük a legrosszabb és legdrágább falafelt és ittuk a legdrágább vizet, mert az áron felül még rászámoltak külön adót és szervízdíjat is! Elképesztő sunyiság!

Látnivalók:

Az egyiptomiak általános nemtörődömsége - hisz ha már itt van 3 000 éve, akkor még tuti itt is maradt, nem? - miatt nagyon sok minden a mai napig hihetetlen rongálásnak van kitéve. A turisták kontrollálatlan figyelmetlensége vegyítve a helyiek vesztegethetőségével sajnos még manapság is rengeteg kár forrása a műemlékekben!

Metró:

Elég kiterjedt hálózat. 1 LE (kb 40 Ft) a jegy egy útra és akár Gizáig is el lehet jutni. A folyamat első része hasonlít bármely megszokott metrós utazáshoz, azaz megveszed a jegyet, megkeresed az irányt, lemész a peronhoz, várod a vonatot. Az érdekes és egyiptomi része innen kezdődik. Vannak külön kocsik csak nőknek, de igazából bármelyik kocsira fel lehet szállni. Elvileg meghatározták, hogy melyik ajtón kell le- és melyikek felszállni, de - ugyanúgy, mint a mozgólépcsőn lévő 'jobbra tarts!' szabály, - ez senkit nem érdekel különösebben. Szóval nagy nyugodtan várod az érkező szerelvényt és amolyan civilizált európai módon szépen megvárod míg leszállnak és fellépsz a vonatra. Ha szerencséd van és jó időpontban utazol talán még helyet is találsz.

Amikor megérkezel a célállomásra és próbálnál civilizált európai módon leszállni, jönnek a meglepetések! Nem működik! Ők úgy értelmezik a rendszert, hogy az ajtó kinyílása után érvényt KELL szerezni az akaratnak és amolyan 'erősebb kutya b...k' alapon, amerikai gladiátor stílusban egymásnak feszül a le- és felszálló tömeg és ha sikerül, sikerül, ha nem, akkor sajnáljuk! Érdekes! Nem értem, hogy miért nem értik, hogy mennyivel egyszerűbb lenne ha egy pillanatot várva a leszállók után igyekeznének felszállni?!

Sorbanállás:

Ennek a szónak valószínűleg még megfelelője sincs az arab szókincsben! Nem értelmezhető! Legyen szó jegyvásárlásról, információkérésről, vagy vízumigénylésről - ergo bármiről - próbálod a magad 'nyugaton' - már amennyiben a mi kis országunkat ide sorolhatjuk - szocializálódott módján, tisztes távolságból kivárni a sorodat, mire azt veszed észre, hogy beálltak eléd húszan. Taktikát váltasz és te is odamész az előtted álló nyakába lihegni és újfent várni a sorodra és megint kudarcot vallasz, mert a sor maga is ismeretlen fogalom, azaz beelőznek jobbról, vagy balról, vagy akár mindkét irányból egyszerre. Tehát az egyetlen működő alternatíva, hogy rásimulsz a tömegre és minél hangosabban kiabálsz és minél 'színesebben' lóbálod a pénzed, annál előbb érvényesülsz! Hihetetlen! Újfent nem értem, hogy miért nem értik, hogy az empatikus várakozás sokkal nyugodtabb hangulatot eredményez?! Vajon mit gondolhatnak? Hogy jó dolgodban álldogálsz ott? Hogy éppen csak arra jártál és az orrod turkálására választottad pont azt a helyet?

Ügyintézés:

Nagykövetségi tapasztalatok tömkelegét tudom itt felsorakoztatni, mely közül kettőt emelnék ki:

A szudáni nagykövetségen az egyiptomi mód annyit jelent, hogy a turisták 2x annyit fizetnek a vízumért és 8x udvariatlanabbak velük. Kompromisszumkészség nullához konvergál, teljesen tökéletesre fejlesztett 'leszarom' attitűd! Szinte már irigylésre méltó! 

Az etiópiai nagykövetségen pedig abba futottunk bele, hogy - ellentétben a telefonon említettekkel, mely szerint délelőtt beviszed, délután felveszed - a 24 órás ügyintézés után ma reggeli elhozatalra beadott útleveleket nemzeti ünnep és munkaszüneti nap lévén nem lehet megszerezni! Tegnap vajon nem tudták, hogy ma nem dolgoznak? Ha tegnap már kész volt a vízum - mivel ugye ma nincs ott senki - miért is nem lehetett volna azokat tegnap megkapni? Válasz nélkül hagyott, jóégtudja milyen kulturális és viselkedésbeli különbségek által indokolt kérdések... (Persze ezt azért nem hagytuk, mert még egy éjszaka Kairóban egyenlő lett volna egy halálos ítélettel, úgyhogy kisebb nyomás és ráhatás után csak sikerült kiadatni a vasajtóra vágott ablakon az útleveleket.)

Vonatjegy:

A csontig hatoló szmoggal és zajjal fűszerezett kényszerpihenő végéhez érve, lassan betelő útlevéllel a zsebben, a központi állomáson próbáltunk vonatjegyeket szerezni. A korábbi tapasztalat az volt, hogy Luxorig a jegy 90 LE I. osztályra és van rá 30% kedvezmény tanár-, illetve diákigazolványra és a vonat szinte óránként megy. No, hát ezt most megváltoztatták és a turisták csak az esti 10 órás vonatra vehetnek jegyet 170 LE-ért és kész! A helyieknek persze maradtak az árak is és a vonat elérhetőségek is! Ezen felbosszantódva gyorsan elkaptunk két 'helyit' és megkértük, hogy ugyanmár lesznek szívesek nekünk jegyet szerezni! Meg is tették - egy fotó volt az ára :) -, addig a sarkon vártunk, persze csak II. osztályra kaptunk, ellenben a 11 órás vonatra és 55 LE-ért (ezzel egyébként egészen Asszuánig juthatnánk, ha nem lennének más tervek). A történet csavarja a kíváncsiskodó rendőr, akinek szemet szúrtunk és szinte üldözőbe vett minket is és a helyi 'barátainkat' is... A renoválás alatt lévő állomás egyik útvesztő kanyarjában aztán gyorsan leváltunk a srácokról és így egy éles fordulóval leráztuk a fontoskodó zaklatót és reméljük, hogy vonatinduláskor ő már nem lesz ott...

Várakozás:

Az etiópiai vízumra várva mégegy nap hosszabításra kényszerülve, némileg ingerülten bóklásztunk a kissé megutált városban és mikulás napi luxusként beültünk egy Costa Coffee kávézóba és végre 1 hét után újra élvezhettem egy igazán habos tejeskávét anélkül, hogy a kávézaccot kellett volna kipiszkálnom a végén a fogaim közül... Isteni volt (persze az ára is, de azt gyorsan visszaspóroltam a kaján, mert amúgy sem voltam túl jól :))!

A kávézó után, sétálgatva és hirtelen ötlettől vezérelve belopóztunk a Sheraton szállodába, hogy a legfelső emeletről rákukkancsunk a városra (megspórolva így a Cairo Tower 70 LE-s belépőjét)! Mint kiderült a szálloda egyik épületét kompletten renoválják és 26.!!! emeleten lévő szalon le is volt zárva. De megpróbáltuk és munkások beengedtek egy fotó erejéig. Persze nem egy fotót csináltunk, de elképesztő, hogy milyen hatalmas városról beszélünk! Ugyan óriás szerencsénk volt az idővel, mert - az elmúlt pár nappal ellentétben - rendkívül tiszta idő volt, úgyhogy szinte az egész várost be lehetett látni a piramisoktól a folyón át egészen a citadelláig. A lélegzetelállító része azonban mégis inkább az, hogy közel 17 millió ember él itt, New York területének a felén, azaz óriás népsűrűségben (a belvárosban akár 33.000 ember/km2!!!) szinte egymás hegyén-hátán, akár 3-4 generációval egy fedél alatt!

Nem bírtam elengedni a pita témát anélkül, hogy meg ne tudtam volna egy-két adatot, így visszanéztünk a kairói 'családiasabb' kenyérségbe és találkoztunk a tulajjal, aki nagy szerencsére perfekt angoltudással bírt, úgyhogy 2 óra faggatózás után az alábbi tudással gazdagodva és hatalmas önelégültséggel felvértezve értünk haza:

Kairóban - állítólag!!!! - nagyjából 16ezer pékség van, ami a maga 17millió emberére tekintve is tettemes mennyiségnek tűnik. Az államilag támogatott pékségek 18 LE-ért kapnak 100 kg lisztet, ami nincs 800 Ft, ellenben, mint említettem 20 db pitát adnak 1 LE-ért. Erre kötelezve vannak, így azt is nagyon szigorúan kontrollálják, hogy az állami lisztet mindet állami kenyérbe 'fektették-e'. Persze felvetődik a kérdés, hogy egyiptomi viszonylatban mit nevezünk szigorúnak?!

Mindenesetre a 'mi' pitagyárunk a vásárolt állami liszt mennyiségéből kifolyólag 30 percenként ki kell 'köpjön' magából 1200!!! db pitát! Ez rengeteg! Persze a vigyázó szemek mellett is megtalálják a kiskapukat - vagy ablakokat -, hogy kicsit itt-ott el- és lecsípve okosan mutyizzanak, de a tulaj úr (Nagy Amer :))  ettől függetlenül azt mondja, hogy veszteséges fenntartani egy ilyen sütődét. Ő kifejezetten családi vállalkozásként csinálja, a helyet még a dédnagyapja alapított 1914-ben. Elképesztő, hogy azóta - saját bevallása szerint - semmit nem változtatott, kivéve, hogy eddig fával fűtötték a kemencét, ma ezt már gázzal teszik. 11 és fél órát dolgoznak a pékségben, 7 napot egy héten, megállás nélkül! Ez pontosan 13.800 db pita/nap, ha csak ezt megszorozzuk az állítólagos pékségek számával - és ugye ez nem egy nagy pékség és ki tudja a többi átlagosan mekkora - már az is közel 23 millió pita egy nap!

A fizetések viszont a többi szektorhoz képest elég 'normálisnak' mondhatók, csak ő munkatípustól függően 500-3.000 LE-t fizet ki havonta, ami nagyjából 20-110.000 Ft. Az átlag egyiptomi fizetés nagyjából ennek az alsó határa, ellenben az biztos, hogy ez tuti megélhetés, mert pita nélkül megáll az élet az országban, hiszen nemcsak emberi fogyasztásra gyártják, hanem nagyon sokszor a száraz pitákkal etetik a háziállatokat is, ergo mindenképpen egyik fő pillére a helyi Maslow piramisnak!

Tegnap végül minden információs és egyéb viszontagság után csak eljutottunk az ország északi felébe, a Nílus 'végéhez'... Igazán élménydús és tanulságos út volt! A kezdeti nehézségeken - hogy a taxisnak fogalma sem volt, hogy hol van az állomás, így utolsó minutumban érkeztünk, majd kiderült, hogy a busz tele van, de mivel nem akartak minket kitenni az utca közepén, a buszsofőr némi baksis ellenében megengedte, hogy a mellette lévő széken ketten osztozva csak-csak végigutazzuk azt a három és fél órát - túllendülve és szimplán múló halláskárosodással - a csontig hatoló, rettenetesen hangos és velőtrázó, ellenben folyamatosan használatban lévő ordító dudaszótól - megérkeztünk Damiettába (Domyat), ami Alsó-Egyiptom egyik felső 'csücske'... :)

Mi voltunk az egyetlen 'külföldi' emberpár akit arrafelé látni lehetett, ebből kifolyólag akadtak további nehézségek a helyi eligazodásban, de mivel mindenki segítőkésznek mutatkozott így különböző minibuszozás és 'csónakázás' után megérkeztünk ahhoz a ponthoz ahol a folyó találkozik a Földközi-tengerrel... Ha minden jól megy, akkor előbb-utóbb elérünk majd az origohoz is... Végigutazunk egy folyót, ami nemcsak történelmet írt, hanem több ország népességének a létfenntartását biztosítja... Elképesztő ilyen módon belegondolni, sőt mitöbb szemtanúja lenni a 'víz' fontosságának!

A folyó (itteni) két oldalának látványos szociális és társadalmi különbségein túl érdekes volt látni, hogy mi lett egy városból, ami régen az afrikai kereskedelem egyik fő állomása volt. Persze ebből ma már nem sok látszik, hiszen mára már a Szuezi-csatorna - nem beszélve az egyéb szállítmányozási módokról - bőven kiváltotta és ebből kifolyólag fejlődésében visszavetette a várost. Jelenleg főként bútorgyártásból élnek az itt lakók, melynek következményeként az egész várost finoman belepi a faforgács... A kávézók, az utcák, az emberek, az illatok, minden ezt az ipari szakosodottságot tükrözi!

Az utcákon járkálva újabb 'állami' pékségbe botlottunk és átverekedve magukat a hatalmas sorban álló tömegen - itt valószínűleg kevesebb ilyen van, innen a jóval nagyobb tolongás - bekopogtunk, hogy hátha...

És újfent szívesen láttak minket odabent. Amit itt tapasztalhattunk az tökéletes ellentéte volt a kairói manufaktúrának, ahol minden egyes részfeladat - a sülésen kívül - kézileg irányított és végzett. Ez egy 'modern' pitagyár volt, teljesen automatizált gépsorról potyogó kenyerekkel és - munkaerő-költség minimalizálása végett - női felügyelettel. 

A kontraszt látványa mindenképpen érdekes, de a vitathatatlanul az előző napi kenyérüzem vitte a prímet, mind emberek tekintetében, mind az élmény mélységében... Valahogy az egyiptomibbnak tűnt... :)

Tovább keresve a Nílus 'befutóját' végre egy újabb vágyam teljesült... Gondolhatnék itt most sokmindenre :), de leginkább egy régóta bennem lévő kérdésnek a válaszára akadtunk útközben. Ugyan már több muszlim országban is jártam és temetési menetet is láttunk már, de soha nem sikerült fényt derítenem arra, hogy gyakorlatilag mik ennek a területnek a helyi szokásai... És íme, ez a hely erre is szolgáltatott egy alternatívát...

Kiderült, hogy kis épületekbe temetik az elhunytakat. A kis 'házacskák' mindenféle logisztikai rendszert nélkülözően szinte kisebb városokat alkotnak magas kőfallal körülvéve, valamint külön temetőfelügyelettel, aki - jelen esetben - a halottak 'gondozásán' kívül még önkéntesen egy egész macskakolónia 'támogatását' is a vállára vette... Szintén barátságos és esendően közlékeny emberkéről beszélünk, akit a mosolygós-igenlős-bólogatós hallgatóság arra (is) ösztökélt, hogy a saját - helyi szokások szerint díszített - sírhelyét óriás gesztikulálások közepette mindenre kitérően meg- és bemutassa.

Ennyi fért egy 'nyugodt' szombati napba... Újabb gazdag bepillantás egy 'másik' világba!

A mai nap nem vitt minket messzire, mivel a muszlim országokban a péntek és a szombat amolyan hétvége féle, így természetesen a nagykövetségek mindegyike zárva volt és lesz is egészen vasárnapig. Így holnapra gondolván elterveztük, hogy a nagy semmittevés helyett inkább ellátogatunk a Nílus deltához, egészen megközelítve az 'nagyvizet'... A mai nap ennek szellemében a hasznos információvadászattal telt volna a tervek alapján, de lassan be kell látni, hogy a 'hasznos' szót itt még gondolati síkon is relatív kompromisszumkészen kell alkalmazni.

Mindenesetre az időnyomás nélküli, naiv optimizmussal vegyített kóválygás elképesztő helyekre sodort. Sikerült felfedezni az - eddigi - legjobb falafelest, így frissensült csicseriborsógombócokkal felpakolva és túljutva az autószerelős (csak semmi 'nyugati' szervíz gondolat!) olajnegyeden átkerültünk az ócskapiacra - és ebben a tekintetben a hangsúly inkább az ócska, mint a piac részen nyugszik - ami 'fejlődött' szemmel nézve hihetetlen volt. Nyakig fekete - és itt most nem a genetikai feketeségről beszélünk - emberek 10 méter átmérőjű valamikori - feltehetően - járműalkatrész halom közepén csücsülve, kalapáccsal tovább hasznosítható darabokat ütlegelve kínálják a 'portékát', 10 méterenként nagyjából ugyanazt és mindezt egy forgalmas utca két szélén, garázs jellegű felépítmények előtt, több kilométer hosszan. Persze az áru mindenhol a puszta földön, a kedves vásárló pedig szabadon turkálhat. Ergo semmi Lehel piaci túldízájnolt stand és semmi 'ha válogatsz az feláras', illetve, 'ha hozzáérsz, viszed is' szabály! Szívesen illusztrálnám is eme fenomént, de sajnos nem engedtek fotózni, nagyon udvariasan megkértek minket, hogy ne dokumentáljunk, mert ha ez kikerül rossz fényben tüntetheti fel az országot?! Érdekes! Vajon mit gondolnak, mi a mostani vélemény? És vajon miért feltételezik, hogy ami nekik szokványos és mindennapi az máshol nem az? Persze igazuk van, de ők ezt vajon honnan tudják?! 

Változatlan lelkesedéssel tovább barangolva ebben az indusztriálisnak tűnő városrészben egyszercsak friss pita illat vágott arcon minket... Körbenézve a 'díszletben' semmi változás nem látszott, sehol hatalmas gyárkémények, sehol nagy lisztkonténerek, csak a már megszokottnak tűnő lepukkant kapualjak. De valahogy itt valami mégis más volt, mert egyre több fején hatalmas mennyiségű 'kenyeret' egyensúlyozó biciklista jött szembe, majd egy őrbódénak tűnő 'pléhdoboz' nagyon kellemes hölggyel az ablakban és kígyózó sorral az ablak előtt. Mint kiderült egy államilag támogatott pitasütődéhez érkeztünk és a nénike volt a fő 'disztribútor'. A pita az egyiptomi állam által már régóta 'szponzorált', ami azt jelenti, hogy 20 db pitát 1 LE-ért lehet kapni (nagyjából 35 Ft, tehát egy pitakenyér nincs 2 Ft!!!). A nem támogatott kenyér 5-ször ennyibe kerül. Mubarak úr egyik kedvessége, az utcán felállított csapvíz tankokon felül, hogy az alacsonyabb társadalmi rétegek számára is elérhetőbbé tegye az alapellátást.

A lényeg, hogy bepróbálkoztunk, hogy vajon bemehetnénk-e a 'gyárba' körülnézni és meglepően kedvesen szinte beljebb toloncoltak minket... Végignézhettük, hogy a mindenhol lisztes földön mezítláb dolgozó 'pékek' hogyan készítik manuálisan, rettenthetetlen kitartással és felfoghatatlan sebességgel az egyiptomi étkezés egyik esszenciális tartozékát... És mindezt frissen sült kenyérillatban, kellemesen viccelődő és igazán segítőkész társaságban. Persze folyamatosan magyarázták, hogy hol és mi történik, ami szerencsére amúgy is elég egyértelmű volt, így a minden erőfeszítés ellenére meghiúsult verbális kommunikáció nem hagyott nagy lyukakat a látottakban, ellenben semmiképpen nem rontott az élményszerűségen... Nagyon jó hangulatban hagytuk ott a pékséget, mert a hely 'bohóca' különböző magánperformanszokkal szórakoztatott mindenkit és ha mi nem is értettük, hogy mi a poén tárgya a nevetés abszolút ragadós volt. Szóval egy ajándék frissen sült pitával, rengeteg fényképpel és értékes 'tanulmánnyal' folytattuk utunkat a szerencsétlenkedésbe, melynek eredményeképpen hullafáradtan és továbbra is csak halvány sejtésekkel - hogy holnap hányra és pontosan hol is kell lenni, hogy eljussunk majdan a deltához - érkeztünk vissza a jól megszokott, olajszaggal átitatott, környékbeli szűk utcákba...

(a képek közül sok - majd egyszercsak - a www.cernius.ly oldalon kukucskálható) 

Hát a város továbbra is büdös és barátságtalan esténként. A hotelünk ugyan nagyon kellemes és egyiptomi viszonylatban igazán tisztának is mondható - még fürdőszobával is rendelkezünk -, de valamiféle autószerelő negyednek a szélén van, úgyhogy a lerobbant autók, használhatatlan roncsok és a nemtudommireszerelikfel gallytörőrács függesztvényeken kell átverekedni magunkat az arab civilizáció közepébe. Mindenesetre a kilátás üdvözítő. Látni a messziről nagyon csábítónak tűnő - közelről rideg és abszolút barátságtalan - Cairo Tower-t, a Nílust és az egyiptomi múzeumot is. Felülről szemlélhető a híd soha nem csökkenő forgalma, aminek a zaját csak a fülünkbe zümmögő elképesztő mennyiségű szúnyog tompítja némileg, a szagát viszont semmi. De annyiban szerencsések vagyunk, hogy a 7. emeleten van a szobánk (a hotel egyébként két félemeletet birtokol a 7. és 10. emeleten), így a két lift közül a - működő - páratlan emeletekre járkálóval kényelmesen megközelíthető és nem kell külön gyalogolgatni... 

Mindemellett van egy 'hentergőnk', ami amolyan naplemente utáni gyűjtőrészleg és ahol napjában többször is meghallgatható a különböző nemzetiségű utastársak rendkívül élménydús beszámolója a piramistúráról. Pontos statisztika készíthető, hogy átlagosan mennyibe kerül a 'menet', hiszen nanáhogy mindenki más árat fizet - ez mégiscsak Egyiptom - és lehet strigulákat is húzogatni, hogy ki nézte lóval és ki tevével... Nehéz lelkesítő hallgatóságnak lenni a 71. sztori után... :(

Persze magas lovon ülünk, hiszen mi már láttuk a 'kötelező' nevezetességeket Kairóban és a környékén is, úgyhogy a mi feladatunk ebben a vízumszerzős kényszerhelyzetben, hogy megtaláljuk a legjobb falafelest, ahol a kaja is jó és le se akarnak húzni, illetve, hogy felvegyük a ritmust és amolyan 'külsős' bennfenntesként minél többet szívjunk magunkba a helyi 'életből'... Érdekes perspektíva amikor úgy sétál(hat)sz a helyi bazárban, hogy nem vásárolni akarsz, hanem 'megfigyelni'... Érdekes amikor már nem csak az tűnik fel, hogy ami itt nem elérhető, az nem létezik - persze csak az ócska minőségű vásárfiára értelmezve -, hanem, hogy igenis van rendszer a látszólagos káoszban... Érdekes figyelni a forgalom önszabályozását és helyiek patópáluras-teázgatós létét... És persze nem elhanyagolható az az érzés sem, amikor egy hosszú, ámbátor kevésbé produktív nap után úgy tudsz leülni, hogy nem szorítja össze a gyomrodat az érzés, hogy kimaradsz valamiből, ha nem pörögsz a fejeden hajnalig...

Hát vízumom még nincs... Rájöttem, hogy a bürokrácia elől nem nagyon van menekvés... Nagy naivan azt gondoltam, hogy itt szimplán kifizeti az ember a nem kevés pénzt a vízumért és kész... Nanáhogy nem! Persze, ha malmok őrléséhez még hozzáadjuk az egyiptomi mentalitást és lassúságot akkor nem nagyon van min meglepődni... Holmi igazolást kérnek a magyar nagykövetségről, amolyan meghívó levél féleséget, bár felmerül a kérdés, hogy miért a magyar nagykövetségnek kéne engem meghívnia bárhová is... No, de ha ezt kérik, ezt kapják. Szóval elmentem a magyar konzulátusra - reggel 8-ra!!! -, akiknek természetesen fogalmuk sem volt, hogy mit is kéne kiállítani, úgyhogy legomboltak tőlem 35 eurót egy kellemes beszélgetésért a konzul úrral és egy darab pecsételt papírért, amin annyi áll, hogy megjelentem ott... Hogy ez mire lesz jó, az természetesen ma nem derülhetett ki, mert minden amire pecsét kell az délelőtt állítódik ki és csak délután hozható el... Hogy közben mi történik a papírral azt nem tudom, mert összesen, ha hárman dolgoznak az egész követségen és még a konzul is házon belül volt?! Szóval papírom van, pénzem kevesebb, lelkesedésem még töretlen, úgyhogy lássuk mire lesz elég ez a kombináció... 

No, az első rész pipálva... 18 óra utazás után sikerült megérkezni Kairóba. A 8 órás buszút Sharm-ból rendkívül tanulságos volt és igazán kellemes meglepetés. Egyből a buszállomáson leszólított egy hármas csapat, akikről kiderült, hogy szudániak és Karthoumból jöttek amolyan vakáció jelleggel. Kedves, barátságos és nagyon segítőkészek voltak, kicsit elvéve ezzel az 'egyedül egy idegen országban' érzést. És a kellemes rész tovább folytatódott a buszon is, ahol egy szimpatikus (ami önmagában paradoxon az arab sztereotípiát alapul véve) férfiember mellé kaptam helyet, aki természetesen egy szót sem beszélt angolul ellenben arra tette fel a 8 órát, hogy kedves legyen, hagyjon pihenni és az ébrenlét óráiban mindenféle dolgokat ajánljon fel nekem mindenféle hátsó szándék nélkül. Itt egészen pontosan arra gondolok, hogy minden megállónál vett nekem valamit, vizet, kólát, szotyit :), kekszet. Képtelen voltam lebeszélni minden ilyen szándékáról, úgyhogy egy idő után inkább feladtam és hagytam magam 'kiszolgálni'... A végállomásnál még csomagolt is nekem útravalót, nem tudom milyen szándékkal, hiszen a hotelig tartó 5 perces taxiút alatt kevés eséllyel halhattam volna éhen, vagy száradhattam volna ki... De mindenképpen becsülendő dolog volt, pláne, hogy semmiféle kommunikáció nem történt köztünk és igazából még rám se nézett... 

Itt Kairóban már ennyire nem jó... Szmog fűszerezve némi köddel és az elmaradhatatlan konstans dudálás. A nap további része azzal telt, hogy elszörnyedve mustrálgattam az óriás bőröndömet és már most azon gondolkoztam, hogy hogyan szabadulhatnék meg a tartalmának legalább a felétől... DHL, Ebay, vagy szimplán csak egy nagyobb kuka?! Hihetetlen, hogy mihelyt kikerül az ember a megszokott környezetből mennyire rájön, hogy felesleges dolgokkal veszi körül magát és igazából a puszta léthez milyen kevés dolog is elegendő! Egy újabb tapasztalat...

Ezenkívül természetesen arra is jutott némi idő, hogy megvizsgáljam, hogy vajon az egyiptomi bürokrácia malmai milyen gyorsan őrölnek és a helyi nagykövetségek mennyire asszimilálódtak az egyiptomi mentalitáshoz, ergo mennyire könnyű megszerezni a szudáni és etiópiai vízumot itt helyben... Egyelőre nagy kellemetlenségek nem értek, kivéve talán, hogy igazolványképet kellett csináltatni és szerintem életem egyik legrosszabb fotója lett annak ellenére is, hogy itt még az igazolványképeket is kérdés nélkül photoshop-olják. Ráncom egy szál se, a bőröm makulátlan babapopsi, a szemem alatti karikák is eltűntek, de a kép szörnyű. Persze ez felveti a kérdést, hogy akkor pontosan mivel is lehet a baj?!

Elkezdődött. Mindjárt megérkezem Egyiptomba. Természetesen az út olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, hosszú, hektikus és barátságtalan. Persze az óriáskésés és a 9 kilónyi túlsúly miatt reptéri bugyimutogatós szétpakolás és a genfi alvásmentes éjszakázás nem sokat segített, de belátható, hogy egyedül utazni akkorsem vicces. Nincs, aki elterelje az ember gondolatait, így vagy azzal foglalja le magát az ember, hogy mogyorót/csokit zabál kétpofára, vagy elmerül a saját gondolataiban. A gondolatok pedig néha veszélyesek és ijesztőek. Bár most még rettenetesen erősnek érzem magam és a céljaimmal kapcsolatban határozottnak, de a kérdések amikre előbb-utóbb válasz kell egyre fenyegetőbbek. Bár igazából néhány esetben még a kérdés sincs pontosan meg… Dehát valamire csak jó lesz ez a 3 hónap... J

Az elmúlt napok mérgezett egeres pörgése, intézkedése és látszólagos felkészülése nem sok esélyt adtak arra, hogy a bizonytalanság gondolatával igazi mélységekig hatóan foglalkozni lehessen. A ’múlt’ dolgait elengedni meglepően egyszerű, ha az elhatározás szilárdan megvan, de felkészülni a tökéletesen ismeretlenre egy jóval nagyobb kihívás. Sőt, igazából lehetetlen. A tudás és tapasztalat hiánya leginkább csak egy kétségbeesett küzdelmet eredményez, hogy vajon mindenre gondoltam-e, de természetesen nem. Hiszen ha így lenne, akkor fel lennék készülve, de nem vagyok. Nem vagyok, mert csak gondolataim vannak azzal kapcsolatban, hogy mire kellene, de kézzelfogható, vagy megfogalmazható ’bizonyítékaim’ nincsenek. Természetesen olvasgat az ember fórumokat, beszámolókat, utazott is már párszor, de az igazi felkészületlenség sosem a tárgyak meglévőségében, illetve hiányában keresendő, hanem az új élethelyzet lábról ledöntő mivoltjában, Erre nem lehet ’gondolni’, az az a rész, amit meg – és túl – kell élni. Az utazás előtti felpörgetett lét tereli a gondolatokat, az ember nem ér rá ’félni’, az utazás azonban már aktív részét képezi a ’becsapodás’ hatás-minimalizálásának. Hisz már történik, nincs visszaút…

Amit viszont ebben a pillanatban a legjobban élvezek az a szabadság. Elszakadni az eddigi megszokott élettől, körülményektől, gondolatoktól, problémáktól. Kiürülni. Persze ez nem sokáig marad így, de most még édes a lebegés a nemtudomi nihilben. Szokni kell ugyan a gondolatot, hogy elveszik a kontroll, a biztonsági megszokás, de így adódik egy lehetőség, hogy az új miliő tekintetében az ember hatékonyan és adott esetben radikális átformálhassa a szemléletét, máshogy lásson helyzeteket, vágyakat, embereket és legfőképpen önmagát. És igen, ez azt is jelenti, hogy az utazás nemcsak fizikailag történik és nemcsak fizikailag megterhelő, hanem lelkileg, érzelmileg és pszichésen is… Bár a repülő ülve, hibernáltan, ordítozó és fatális baromságokról beszélgető svájci útitársakat hallgatva inkább fizikai fájdalomnak tűnik… J De kíváncsi vagyok. Kíváncsi vagyok, hogy mit látok majd, a szó szoros és átvitt, belső és külső értelmében…

 kabbegyíkok, én leléptem... :)