Még keresem… Még keresem, de nem találom. Sötétben tapogatózom. Néha felgyullad a villany, néha megpillantom a fényt, de aztán újra fekete minden. Ez persze gyakorlatilag is igaz, hiszen random módon szűnik meg az áramszolgáltatás, de még inkább igaz lelkileg. Próbálok nyitni, de inkább folyamatosan nyitva tartani legalább egy ablakot, hogy hátha valami kósza fénysugár bevilágítja majd a teret, de legtöbbször csak azzal találkozom, hogy becsapják az orrom előtt, néha még lakatot is tesznek rá és aztán jól eldugják a kulcsot.
Sétálva az utcán a gyerekek mosolygó arca, a nők üdvözlő tekintetei tartják ugyan bennem a lelket és a lelkesedést, de aztán a férfiak kiosztják a ’pofonokat’. Mivel főként az erősebb nem képviselői kószálnak szabadon – a szó szoros és átvitt értelmében is -, ők a néhai segítségre szorulás legfőbb és egyetlen forrásai. Ebben nem lehetne kivetnivalót találni egészen addig a pontig, amíg észre nem veszed, hogy nőként ők veled nem akarnak beszélni, rólad tudomást sem vesznek, rád se néznek és meg se hallanak. Egyszerűen nem létezel. Természetesen vannak kivételek, de az ritka eset és nagyon sokszor mérgezve van egy olyan indíttatással, amit a ’nyugati’ országokban megközelítőleg sem tartunk, vagy nevezünk egészségesnek.
Számomra ez – túl az egyértelmű nehézségeken – azért is egy igazi kihívás, amolyan személyes csata, mert a legfőbb értékek, amik a rendemben elég előkelő helyen szerepelnek, a tisztelet és megbecsülés. Ezt ’keresem’ nap, mint nap, ez hajt, ezt tartom az emberi kapcsolatok alapfeltételének. Enélkül az én rendszerem nem működőképes. És a helyiek ezt bombázzák kitartóan. Ebből kifolyólag a külső akadályok mellett még a belső vágyakkal is harcolok és néha nagyon nem megnyugtató az eredmény.
Ha ehhez még hozzáadjuk azt is, hogy racionális emberként szeretem a dolgokat úgy elfogadni, hogy megértem a hátteret, ezért folyamatosan kutatom az ok-okozati összefüggéseket és itt ez a vágyam is atomtámadásnak van kitéve, - a megválaszolatlan és megválaszolhatatlan ’miért?’ kérdések miatt - akkor megérthető, hogy a szudáni út számomra inkább belsőleg ’veszélyesen’ viharos.
Valóban újragondolásra, átértelmezésre kényszerít, de ez nem megy teljesen zökkenőmentesen. Küzdök! Küzdök az elemekkel, küzdök a bürokráciával, küzdök az elvárásokkal, küzdök az élményekkel és közben küzdök saját magammal is.
Néha úgy érzem, hogy megértem, hogy ők miért háborúznak folyamatosan, miért nem tudnak békében élni… Ha lenne fegyverem valószínűleg már én is használtam volna. Annyira vérlázítóak a követelmények, a hozzáállás, a viselkedés, az értetlenkedés és érthetetlenség, hogy tényleg képesek a belső állatot kihozni bárkiből....
Dióhéjban: ebben az országban szinte mindent elkövetnek, hogy a turizmus fellendülése elé akadályokat görgessenek, hogy meggátolják az ország megszeretését, attraktívvá tételét… Próbálok toleráns lenni, hiszen egy 2 éves gyerektől nem lehet elvárni, hogy nőjön fel egyik napról a másikra, szimplán ki kell várni azt a közel 15-20 évet, de azért a macska bajszát errefelé a végletekig húzogatják…
Ha esetleg találsz egy kellemes helyet, - ami Port Sudánból továbbindulva nekem Kassala városában sikerült újra – és ’csendesebb’ körülmények között megnyugszol és elgondolkodsz, akkor rájössz, hogy lehet, hogy az itteni utazás leginkább egy belső túra lesz. Egy túra, amelynek legmeghatározóbb élményei a saját normák és értékek újrafogalmazásában keresendők… Színezheted a képeskönyvedet mosolyokkal, pillanatokkal; nyithatsz külön fejezeteket a kulturális tapasztalatoknak, az ’újságnak’, de jelen esetben lehet, hogy tényleg az út lesz a cél maga…
