A karimai asszimilálódási próbálkozások után innen is tovább indultuk, hogy minél tágabb képet kaphassunk az országról, a lehetőségekről, a kultúráról és a szükségről. Újabb buszozásos próbálkozások után éppen Atbarából tartunk Port Sudan felé.
Azt mondják, hogyha az ember külföldre utazik, akkor időt kell hagyjon magának, hogy átvegye a ritmust, átérezze a helyiek mentalitását, hozzászokjon a megváltozott körülményekhez, a szagokhoz, a színekhez, a hangokhoz. Azt mondják, hogy minden érzékszervnek igazodnia kell az új környezethez és jelen esetben ez tényleg extra fontosságot élvez. Karima nyugalmában próbáltam én is a helyére rakni az új élményeket és ’újratervezni’ a saját elvárásaimat mind magammal, mind a helyiekkel és a helyszínnel kapcsolatban. Néhány része eredményes volt, néhány nem!
Feladtam a nyugati kényelem iránti igényt. Már nem vágyom lush golyós fürdővízre, már az is kielégít, ha legalább hideg víz folyik a csapból mégha egyenesen a Nílusból van is. Már simán leülök a helyi ’tea-lady’-khez egy gyömbérrel és fahéjjal ízesített kávéra anélkül, hogy zavarna, hogy üvegpohárból iszom szívószál nélkül és teljes bizonyossággal nem palackozott vízből főzték a fekete nedűt. Már megeszem a szárított datolyát, nem véve tudomást arról, hogy mennyire poros és ki és hányszor tapogatta meg - ugyan változatlanul remélve, hogy csak emberek értek hozzá. Már nem érdekel, hogy nem patyolattiszta a ruha, ami rajtam van – bár az állandó por miatt ez már a mosás után közvetlenül sem igaz -, az egyetlen lényeg, hogy nem legyen riasztóan büdös. Már nem érdekel a meleg, megtanultam hosszú ujjú pólóban és sálban járni, hogy minimalizáljam a feltűnést és semmiképpen ne látszódjak tiszteletlennek (sőt már beszereztem egy helyi ruhát is J). A mellékhelyiség szempontjából vannak egyedül még jelentősebb elfogadási hiányosságaim, de ebben a tekintetben a szükség a nagy úr! J. Egyszerűen lehetetlen lenne a saját, megszokott normáim szerint élni. Egyedül a palackozott vízhez (de legalábbis a szűrt vízhez) ragaszkodom, nem vagyok hajlandó a kommunális ’óriásköcsögökből’ közös pohárral meríteni, de a többit muszáj vagyok elengedni, különben a saját életemet keseríteném az egész napos kínlódással.
Ehelyett inkább próbálom megfejteni az embereket, az életeket, az elképzeléseket, a helyi vágyakat. Nehezen megy! Nehéz rájönni, hogy mi mozgatja őket… Úgy tűnik itt minden egyszerűen csak történik. A Korán és a kormány szabályain kívül az embereket semmi nem érdekli igazán. A gazdaság működése országos, de helyi közösség tekintetében is rejtély. A kisvárosok, faluk központjában lévő piacok dugig vannak árusokkal, akik vagy mezőgazdasági terményeket árulnak, vagy kis butikokban próbálják pénzzé tenni a ruhaneműt, vagy az egyéb kacatokat. A boltok árukészlete hatalmas és elképzelhetetlen, hogy az elkövetkező 20 évben kifogynának a dolgokból. Lehet, hogy ezen nem kell meglepődni, hiszen talán nálunk sincs másként, a piacok felépítése hasonló, a búcsús butikoké szintén, ellenben itt nincs más. A közelben lévő egyelten cement- és cukorgyár, valamint a nílusi gát valószínűleg nem tudja a helyi lakosság számottevő részét foglalkoztatni… És mégis mozog a föld… Hihetetlen!
A rendszer működésének megkérdőjelezése (bár ugye a miért kérdést tényleg el kell felejteni) mellett az emberek túlnyomó többsége nagyon barátságos, kedves és vendégszerető. Lépten-nyomon teára hívnak meg minket, sőt vacsorameghívást is nem egyet kaptunk már. Szívesen látnak a házukban, a családjuknál, folyamatosan ajándékot akarnak adni, hogy emlékezzünk rájuk otthon is. Kedves gesztus!
A szudániak között nagyon sok a magas ember és szín tekintetében ők már inkább feketék, mint arabosan sárgásak. Ami szembetűnő, hogy az egyiptomiakhoz hasonlóan ők is nagyon szeretik az édességeket, de a fogaik velük ellentétben gyönyörű fehérek és nem rothadó feketék. Ebből kifolyólag esténként - a naplemente után – a közvilágítás hiányában szimplán a fehér fogak világító mivoltja az egyetlen ’lökhárító’, ami miatt nem ’rohansz’ bele a szembejövőbe! J Mondjuk az is biztos, hogy a házakat a dohány tartja össze, amit itt inkább rágnak, mint szívnak, de úgy látszik ez nem viseli meg annyira a fogzomácot?! A férfiak öltözéke továbbra is a jellemző jallabiya, azaz a földig érő fehér – vagy legalábbis egykoron annak árulták – ’ing’, a nők viszont nagyon szép, színes ’kendőkbe’ – tobe – járnak és sokkal kommunikatívabbak, mint egyiptomi társaik. A gyerekek romlatlanul kedvesek, náluk tényleg nincs mitől tartani – a felnőtteknél kénytelen az ember egy kicsit gyanakvó lenni, ahogy az eddigi tapasztalatok is igazolták -, rajtuk még nem hagyott mély nyomokat a sharia elvárás, nekik az idegen ugyanolyan misztikus, akár nő akár férfi.
A vallási megszorítások rettenetes ’sebeket’ ejtenek az országon. Nagyon kevés feszültség levezetésre adnak lehetőséget. Olyannak tűnik a helyzet, mintha minden pattanásig lenne feszülve; az emberek maguk és a helyzetek is és bármelyik percben egyszerűen ’elszakadhatna a cérna’.
Ezért én - talán túlzottan kritikusan, de - még keresem a kiugró pontokat. A pillanatokat, amitől ez az ország kiemelkedne a többitől, de egyelőre még csak a lejátszó van meg, a film még hiányzik…
