A fővárosban. Pedig nem is tűnik úgy. Lalibelából - az odaút viszontagságaiból tanulva – privát busszal 14 óra alatt jutottunk le Etiópia központjába. A buszt úgy sikerült összeszedni, hogy körbekérdezgettünk, hogy nem jön-e véletlenül valaki errefelé és láss csodát az egyik jól szituált turistacsoport Lalibelából repülővel folytatta útját, így az addisi buszra már nem volt szükségük. A sofőr önként és dalolva fogadott némi anyagi hozzájárulást és kellemes társaságot. Semmi más esélyünk nem lett volna a táv egy nap alatt való megtételére így nemcsak hálásak voltunk, de az út végére nem ragadtunk a kosztól és nem kellett a csomagtartóban bőröndök között szoronganunk – mint odafelé - , hanem szabadon garázdálkodhattunk a huszonfős utastérben. Álom!
Mindenesetre megérkezvén nem vágott hanyatt a metropoliszi hangulat, sőt igazából maga a hangulat sem. Addis Ababa 1887 óta létezik, ami nem ad alapot több évszázados történelemnek akárhogy is számolok. És ez érezhető.
A nagy átlagot tekintve a város amolyan 70-es évekbeli, szocialista emlékműves, betonépületes, hegyek közé rejtett hatalmasság eukaliptusz erdőkkel tűzdelve. Nem átlagban nézve viszont mindenképpen érdekes újkori mix, hiszen egymás mellett vannak jelen a nagy irodaépületek monstrumai és a szalma-sár-bádogtető kunyhók, a csacsiterelgető plebs és a kosztüm-öltönyös értelmiségi dzsentri, a terepjárós segélyszervezetek és az özönvíz előtti Lada taxis garmada, a mindennapi létért küzdő piaci árusok és a gigantikus bevásárlóközpontok gazdag törzsközönsége, a polio miatt lebénult kéregetők és a Sheratonban kávézó sznobok, az álcából rágógumit áruló zsebes gyerekek és a magániskolába járó kiskirályok.
Leülve egy kávézóba kellemes időtöltés figyelni a város forgalmát; az egymás tökéletes ellentéteként létező társadalmi osztályok ’küzdelmét’ és elmerülni a környezet szépségében, de itt ennyi fér bele. Nem sok, de nem is kevés. Nem igazán Etiópia, de nem is igazán nagyváros. Amolyan édes-savanyú afrikai módra…
