Elvesztettünk egy napot… Valahol az éjszakai utazások, korán kelések és a nagy bolyongás során egy napnak nyoma veszett. Teljes nyugodtsággal készülődtünk az asszuáni körültekintésre, amikor valaki felhívta a figyelmünket, hogy szombat helyett vasárnap van és ezek alapján holnap indul a komp… Mondanom sem kell, hogy ez megborította a terveket, úgyhogy a nyálcsorgatós bámészkodás helyett őrült készülődésbe kezdtünk, hogy a reggel 8 órai vonatindulás előtt mindenünk meglegyen.
Persze nem lett… De a vonatot elértük! Ugyan a komp csak este 5-6 körül indul – senki nem tudja pontosan -, de a hírek szerint jó korán oda kell érni, hogy legyen helye az embernek. Persze ezek a hírek nem kevés kérdésnek adtak táptalajt, hogy pontosan mi is vár ránk majd a kompon, de hogy minél kevesebb vesztenivalónk legyen, gondoltuk inkább odaérünk…
A komp az asszuáni gáttól indul és mivel a szállodában azt mondták, hogy ’check-in’ után nyugodtan lehet bámészkodni, ezért elindultunk a beszállás vége- és átláthatatlan procedúráján. Legalább 1 óra volt mire az idemenj, odamenj, ezt viszed, ott pecsételtesd után végül felszállhattunk a kompra. A nagyjából 500 embernek helyet adó vízijárművön az első felszálók között voltunk, úgyhogy lestoppoltuk a decken a mentőcsónak alatti helyet, mert azt mondták az a legjobb. Ez volt reggel fél 10 körül. Innentől mozi! Természetesen a gáthoz már nem lehetett visszamenni, mert hivatalosan kiléptettek minket az országból, úgyhogy volt 8 óránk, hogy megvizsgáljuk a komp rozzant mivoltját és érdeklődve figyeljük, ahogy érkeznek a különböző kartondobozok mind a deckre, mind a velünk együtt induló cargohajóra.
Mint kiderült ez a ’járat’ a szudáni kereskedők fő szállítóeszköze. Egyiptomban olcsón beszerzik a rengeteg kacatot, majd Szudánba átszállítva megpróbálják jó áron értékesíteni és mivel Szudánban minden drágább, ez általában sikerül is. A ’nagystílű’ kereskedő rakománya a cargohajóra kerül, a ’kisstílűek’ pedig megpróbálják felokoskodni a ’szatyraikat’ a személyhajóra. A kocsik pedig szintén egy másik hajóra kerülnek! Igazi rendszernek tűnik, de nem az. Csak a rakodás külön fejezetet érdemelne – amit az első sorból nézhettünk végig – de nincsenek rá megfelelően leíró szavak. A címkézetlen krumpliszsákba csomagolt csörgő-zörgő dolgoktól, a többszáz kartonszámú mosóporjellegű dobozokon át, a fejtetőre állított hűtőszekrényen keresztül, a teljesen egyértelmű törött üveg hangot hallató bálákig mindent elnyelt a mellettünk telő cargojárgány. Hárman-négyen fogták, átlendítették a hajó szélén és esett ahová esett… Elképesztő! Délután környékére megtelvén pedig egy jókora gumikpókot áthúztak rajta oszt jóvan! No, hát így is lehet…
Mindeközben a mi hajónk is szépen telt a színesebbnél színesebb utazótáskákkal, dobozok mögül és alól kileső emberekkel és egy maroknyi turistával. Pár óra leforgása alatt a decken nemhogy helyet nem lehetett találni, de mozdulni is képtelenség volt. Az egész egy menekült táborhoz hasonlított.
Ellenben a mi helyzetünk még így is hatványozottan jobb volt, mint a hajó belsejében helyet szerző utasoké, mert az ő lehetőségeik a fa padokra korlátozódtak hasonló körülmények mellett. Ráadásul mindezt egy olyan helyiségben, ahol a levegő összetétele 25% emberi kipufogás (az elfogyasztott, tetemes mennyiségű - nemzeti ételként számon tartott – bab – alias foul - következményeként), 25% egyéb emberszag (a pakolás utáni kipárolgással fűszerezve), 25% színtiszta dízelgőz, 15% kilélegzett széndioxid és 10% valami véletlen folyamán beszabadult friss levegő! A javunkra billenő mérleg egészen napnyugtáig kedvezett nekünk, amikor is nagyjából -20 fok alá esett a hőmérséklet és az előrelátásként megvásárolt polártakaró ellenére 5 perc alatt hatolt csontig a hideg.
Hogy éltük túl mégis a 18 órás átkelést a mesterségesen létrehozott tavon, aminek a keletkezése egyenlő volt több, mint 30 falu fulladásos ’halálával’? Nehezen! Szerencsére még korábban valami véletlen folytán összebarátkoztunk Sabhan-nal, a hajó főmérnökével (??? vagy ez a pozíciója, vagy nem), meghívtuk egy frissen főzött, jófajta nescaféra és ebből kifolyólag a folyamatos ingyen étkezések mellett bejárást kaptunk a gépházba és biztosított nekünk két extra plédet is. Ez egy kicsivel komfortosabbá tette ugyan a körbebástyázott területünket, de még így is rettenetesen kényelmetlen és mocsokul hideg volt!
Horrortúra napfelkeltéig! Onnantól pedig szinte repültek az órák, a nehezén már túl voltunk. Puszta 8 órát kellett ’márcsak’ végigkávézni, látni ’elsuhanni’ II. Ramses és Nefertari templomát, az Abu Simbelt, végignézni a csomagok és az emberek szétválását, beszerezni további két pecsétet, láttamoztatni valami papírt a hajóorvossal, aki még lázat is mért (nekem egészen pontosan 34,5 fokot J) és végül kivárni, hogy leszállhassunk…
Végül megtörtént! Újra szilárd talajra tettük magunkat és a csomagokat. Átmentünk a vámon, kaptunk ide-oda kék matricákat és az egyetlen fennakadást az okozta, hogy a szúnyogriasztóm utántöltőjének a csomagolása meglehetősen hasonlít az óvszer csomagoláshoz és nem nagyon értették, hogy miért van nálam ebből egy raklapnyi. Hiába zümmögtem és csipkelődtem csak miután kibontottam egyet, győződtek meg arról végérvényesen, hogy mégsem vagyok annyira romlott életű és bebocsátást nyertünk Szudánba…
