Elkezdődött. Mindjárt megérkezem Egyiptomba. Természetesen az út olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, hosszú, hektikus és barátságtalan. Persze az óriáskésés és a 9 kilónyi túlsúly miatt reptéri bugyimutogatós szétpakolás és a genfi alvásmentes éjszakázás nem sokat segített, de belátható, hogy egyedül utazni akkorsem vicces. Nincs, aki elterelje az ember gondolatait, így vagy azzal foglalja le magát az ember, hogy mogyorót/csokit zabál kétpofára, vagy elmerül a saját gondolataiban. A gondolatok pedig néha veszélyesek és ijesztőek. Bár most még rettenetesen erősnek érzem magam és a céljaimmal kapcsolatban határozottnak, de a kérdések amikre előbb-utóbb válasz kell egyre fenyegetőbbek. Bár igazából néhány esetben még a kérdés sincs pontosan meg… Dehát valamire csak jó lesz ez a 3 hónap... J
Az elmúlt napok mérgezett egeres pörgése, intézkedése és látszólagos felkészülése nem sok esélyt adtak arra, hogy a bizonytalanság gondolatával igazi mélységekig hatóan foglalkozni lehessen. A ’múlt’ dolgait elengedni meglepően egyszerű, ha az elhatározás szilárdan megvan, de felkészülni a tökéletesen ismeretlenre egy jóval nagyobb kihívás. Sőt, igazából lehetetlen. A tudás és tapasztalat hiánya leginkább csak egy kétségbeesett küzdelmet eredményez, hogy vajon mindenre gondoltam-e, de természetesen nem. Hiszen ha így lenne, akkor fel lennék készülve, de nem vagyok. Nem vagyok, mert csak gondolataim vannak azzal kapcsolatban, hogy mire kellene, de kézzelfogható, vagy megfogalmazható ’bizonyítékaim’ nincsenek. Természetesen olvasgat az ember fórumokat, beszámolókat, utazott is már párszor, de az igazi felkészületlenség sosem a tárgyak meglévőségében, illetve hiányában keresendő, hanem az új élethelyzet lábról ledöntő mivoltjában, Erre nem lehet ’gondolni’, az az a rész, amit meg – és túl – kell élni. Az utazás előtti felpörgetett lét tereli a gondolatokat, az ember nem ér rá ’félni’, az utazás azonban már aktív részét képezi a ’becsapodás’ hatás-minimalizálásának. Hisz már történik, nincs visszaút…
Amit viszont ebben a pillanatban a legjobban élvezek az a szabadság. Elszakadni az eddigi megszokott élettől, körülményektől, gondolatoktól, problémáktól. Kiürülni. Persze ez nem sokáig marad így, de most még édes a lebegés a nemtudomi nihilben. Szokni kell ugyan a gondolatot, hogy elveszik a kontroll, a biztonsági megszokás, de így adódik egy lehetőség, hogy az új miliő tekintetében az ember hatékonyan és adott esetben radikális átformálhassa a szemléletét, máshogy lásson helyzeteket, vágyakat, embereket és legfőképpen önmagát. És igen, ez azt is jelenti, hogy az utazás nemcsak fizikailag történik és nemcsak fizikailag megterhelő, hanem lelkileg, érzelmileg és pszichésen is… Bár a repülő ülve, hibernáltan, ordítozó és fatális baromságokról beszélgető svájci útitársakat hallgatva inkább fizikai fájdalomnak tűnik… J De kíváncsi vagyok. Kíváncsi vagyok, hogy mit látok majd, a szó szoros és átvitt, belső és külső értelmében…
