Tegnap végül minden információs és egyéb viszontagság után csak eljutottunk az ország északi felébe, a Nílus 'végéhez'... Igazán élménydús és tanulságos út volt! A kezdeti nehézségeken - hogy a taxisnak fogalma sem volt, hogy hol van az állomás, így utolsó minutumban érkeztünk, majd kiderült, hogy a busz tele van, de mivel nem akartak minket kitenni az utca közepén, a buszsofőr némi baksis ellenében megengedte, hogy a mellette lévő széken ketten osztozva csak-csak végigutazzuk azt a három és fél órát - túllendülve és szimplán múló halláskárosodással - a csontig hatoló, rettenetesen hangos és velőtrázó, ellenben folyamatosan használatban lévő ordító dudaszótól - megérkeztünk Damiettába (Domyat), ami Alsó-Egyiptom egyik felső 'csücske'... :)
Mi voltunk az egyetlen 'külföldi' emberpár akit arrafelé látni lehetett, ebből kifolyólag akadtak további nehézségek a helyi eligazodásban, de mivel mindenki segítőkésznek mutatkozott így különböző minibuszozás és 'csónakázás' után megérkeztünk ahhoz a ponthoz ahol a folyó találkozik a Földközi-tengerrel... Ha minden jól megy, akkor előbb-utóbb elérünk majd az origohoz is... Végigutazunk egy folyót, ami nemcsak történelmet írt, hanem több ország népességének a létfenntartását biztosítja... Elképesztő ilyen módon belegondolni, sőt mitöbb szemtanúja lenni a 'víz' fontosságának!
A folyó (itteni) két oldalának látványos szociális és társadalmi különbségein túl érdekes volt látni, hogy mi lett egy városból, ami régen az afrikai kereskedelem egyik fő állomása volt. Persze ebből ma már nem sok látszik, hiszen mára már a Szuezi-csatorna - nem beszélve az egyéb szállítmányozási módokról - bőven kiváltotta és ebből kifolyólag fejlődésében visszavetette a várost. Jelenleg főként bútorgyártásból élnek az itt lakók, melynek következményeként az egész várost finoman belepi a faforgács... A kávézók, az utcák, az emberek, az illatok, minden ezt az ipari szakosodottságot tükrözi!
Az utcákon járkálva újabb 'állami' pékségbe botlottunk és átverekedve magukat a hatalmas sorban álló tömegen - itt valószínűleg kevesebb ilyen van, innen a jóval nagyobb tolongás - bekopogtunk, hogy hátha...
És újfent szívesen láttak minket odabent. Amit itt tapasztalhattunk az tökéletes ellentéte volt a kairói manufaktúrának, ahol minden egyes részfeladat - a sülésen kívül - kézileg irányított és végzett. Ez egy 'modern' pitagyár volt, teljesen automatizált gépsorról potyogó kenyerekkel és - munkaerő-költség minimalizálása végett - női felügyelettel.
A kontraszt látványa mindenképpen érdekes, de a vitathatatlanul az előző napi kenyérüzem vitte a prímet, mind emberek tekintetében, mind az élmény mélységében... Valahogy az egyiptomibbnak tűnt... :)
Tovább keresve a Nílus 'befutóját' végre egy újabb vágyam teljesült... Gondolhatnék itt most sokmindenre :), de leginkább egy régóta bennem lévő kérdésnek a válaszára akadtunk útközben. Ugyan már több muszlim országban is jártam és temetési menetet is láttunk már, de soha nem sikerült fényt derítenem arra, hogy gyakorlatilag mik ennek a területnek a helyi szokásai... És íme, ez a hely erre is szolgáltatott egy alternatívát...
Kiderült, hogy kis épületekbe temetik az elhunytakat. A kis 'házacskák' mindenféle logisztikai rendszert nélkülözően szinte kisebb városokat alkotnak magas kőfallal körülvéve, valamint külön temetőfelügyelettel, aki - jelen esetben - a halottak 'gondozásán' kívül még önkéntesen egy egész macskakolónia 'támogatását' is a vállára vette... Szintén barátságos és esendően közlékeny emberkéről beszélünk, akit a mosolygós-igenlős-bólogatós hallgatóság arra (is) ösztökélt, hogy a saját - helyi szokások szerint díszített - sírhelyét óriás gesztikulálások közepette mindenre kitérően meg- és bemutassa.
Ennyi fért egy 'nyugodt' szombati napba... Újabb gazdag bepillantás egy 'másik' világba!
