Hihetetlen, de vannak népcsoportok, amelyek a nyugati világtól még gondolati síkon is fényévekre vannak. South Omo ilyen. Az itt élő emberek pár évtizede még azt sem tudták, hogy a saját országuk nagyobb, mint a városuk határa. És a saját országuk sem tudta, hogy ott is élnek ’etiópok’. Pedig de. Ugyan tökéletes elszigeteltségben, törzsi szokások és hagyományok rendszerében, saját nyelvjárással, de mégis az országhatáron belül. Kérdéses, hogy meddig lesz ez még így, mikor éri el és szippantja be őket is a nyugati tornádó, amelynek az előszele már így is jelentős változásokat eszközöl a helyi normákban, de egyelőre még tartják magukat és a szinte nem létező infrastruktúra és a lehetetlen útviszonyok hatékony ’segítséget’ jelentenek a rozoga ’vár’ védelmében.
De ne rohanjunk előre… Hogy mi is pontosan South Omo? South Omo a törzsi kultúra édenkertje, amolyan élő múzeum nekünk nyugati kényeztetésben nevelkedetteknek, az ’igazi’ mesebeli Afrika… Több tucat törzs, néhány több tízezres ’tagsággal’, néhány párszázas létszámmal, de mindegyik egyedien különleges rituálékkal és szokásokkal. Az öltözködési sajátosságoktól, az öncsonkítási módszereken és harciasságon keresztül a ceremóniákig, az itt élő embercsoportok szenzációsak. Szenzációsak, mert hihetetlennek tűnik, hogy a XXI. században ez – szándékos színpadiasság nélkül - létezhet!
Etiópia délnyugati csücske egy léket kapott hagyományörző hajó, amely utolsó levegőért kapkodva próbálja kivédeni az elkerülhetetlen süllyedést. De egyelőre még itt van nekünk ez az ’Atlantisz’ a maga ámulatba ejtő környezetével, színeivel, illataival. Az odavezető út egy hatékony felkészítés, amely kétséget kizárólag ráz ki minden kényelmi berögződést a vállalkozó kedvű látogatóból, de így megérkezve a látottak és tapasztaltak függvényében szilárdabb bázisra építhető újra a ’nyugati’ értékrend.
A környezet nem feltétlenül csodálatos, - pláne az északi és keleti hegyvonulatok és erdők után – sőt inkább kopár és sivár jelzőkkel illethető, de a kulturális töltet intenzív és pompás színekkel tölti meg a képeskönyv ábráit.
A népekről… Talán a legismertebb a Mursi csoport. Ők ’folynak’ a média csapjából, a hölgytagok ajkába helyezett agyagtányéroknak köszönhetően, pedig a Hamer, Bena, Karo, Bumi, Ari és a többiek nem kevésbé érdekesek. Némely törzsek szabadon vegyülnek, házasodnak, de az ellenségeskedés sem kizárt. Itt még minden a ’régi módszer’ szerint működik. Amit védeni kell, azt védeni kell, legyen szó asszonyról, állatról, kultúráról…
Az arcul vágó különlegesség (a Mursi tányéron kívül) természetesen a külcsíny, hiszen ez az, amit először vesz észre az ember. A hölgyek - férjezettségi állapottól függően – hosszabb-rövidebb kellően feldíszített kecskebőr/szőr szoknyákban és ’előkében’ pompáznak és színes gyöngyláncokat viselnek fejen, karon, bokán, nyakon, bárhol. Néhány frissebb generációbeli tag magára ölt egy pólót, de jellemzőbb a meztelen felsőtest, szabad cicimutogatással. A legfontosabb ismertetőjel a saját és mások által okozott sebhelyek, amiket hamuval kezelve tesznek bámulatosan szembetűnővé.
A helyi frizuradivat zsír-ochre kombinációval különlegesen rozsdaszínűvé varázsolt fonatok, amely metódus egyedi bevonatot képez nemcsak a fejtetőn, de lecsorogva a ’ruhán’ és a bőrön is.
A férfiak többnyire egy keskeny szoknyácskába ’bugyolálják’ magukat, ezenkívül csak egy bőröv és az elengedhetetlen fejtámasz a felszerelésük. Némelyiknél a törzsi/egyéni szokások és harciasság függvényében egy kellemesen vidám macséta is található.
Természetesen a hovatartozás és az elnyugatiasodottság szerint némely csekélyebb variáció előfordul (például a vastag bőrnyakörv a Hamereknél, vagy a férfiak sárturbánja a Benáknál, illetve a különböző testrészek kipingálása bármelyiknél és persze a civilizált ruhadarabok egyéni felhasználása), de ez az általános ’jelmez’ a south omoi népeknél..
És akkor ott vannak a szokások… Például az ökörugrás ceremónia, ami a férfivá válás kezdete. Az ’ünnepség’ a nők korbácsolásával kezdődik, akik nemhogy nem bánják, hanem hangosan bátorítják a férfiakat, hogy erősebben ütlegeljenek. Nálunk ez a perverzió és a büntetendő kategória, de náluk esszenciális rituálé. A nők mazochizmusa után következik a kedves vállalkozó kedvű, aki egymás után próbál bakot ugrani az egyáltalán nem jámbor bikákkal, akik sorba állítódva - háromtól akár huszonfős létszámmal – a legkevésbé sem működnek együtt. A sikeres teljesítés után a fiatalember jogot szerez, hogy családot alapítson (eddig a pontig, a hagyományok szerint, minden törvénytelen, ’baleseti’ gyermeket meg kellene ölni), jószágot birtokoljon, vagy szót kapjon a ’tanácsban’ (persze a fontossági sorrend nem feltétlenül ez). Az asszonyság keresés tradicionálisan igazából nem is az ő feladata, hanem az apuka felkerekedik és a környező falvakba felkutatja az eladósorba került mennyecskéket és megállapodva az apóspajtással leperkálja a díjat a megfelelőnek ítélt családnál.
Az esküvő szintén érdekes jelenség. A legérdekesebb jellemzője pedig az, hogy nincs. Legalábbis a mi értelmezésünk szerint nincs. Az ő értelmezésük viszont a következő: Asszonyka a barátosnéivel csomókat köt egy madzagra (mert ugye nincs naptár), attól függően, hogy hány éjszaka múlva indul a kiszemelt urához és ezt szétosztva hívja meg a ’násznépet’ a búcsúbulijára. A buli pedig annyit jelent, hogy jósokmindenki megjelenik és az arát körülülve énekelnek, miközben ő szomorkodik. Ezt követően az örömanya mindenkit megkínál helyi kávéval (ihatatlan lötty) és aztán tánc címszóval ki tud magasabbra ugrani háromra (ROM-ra) versenyt rendeznek. Na jó, kicsit viccesre festettem a képet, pedig igazából magával ragadó élmény. Az énekléses rész különösen átható, mert a puszta holdfénynél ütemesen kántálva, énekelve, tapsolva ejtik szinte transzba a távozót, magukat és minden jelenlévőt. Tényleg fantasztikus. Fantasztikusan egyszerű, egyedi és rituális.
A lakóhelyük szintén megérdemel egy körképet, ugyanis minden nyugati cikktől mentes. Azt ugye mondanom sem kell, hogy se áram, se víz, se gáz (persze ez az egész South Omo régióra igaz). A kunyhókban nemes egyszerűséggel semmi sincs. A földön ülnek, vagy a ’kertben’ egy árnyékot adó fa alatt és organikus edénykéből isszák az ismeretlen eredetű, de rendkívül undorító helyi főzetű alkoholt, vagy a még bizarrabb kávét, netán a multifunkcionális fejtámaszon fejet, vagy popsit pihetetve elmélkednek az élet helyi értelmén (vagy a nap erején, vagy mitoménmin). Vagy elmennek vízért az egyik állam által felállított és klórozott vizet szolgáltató kúthoz. Persze nem sietnek, mert - a piaci nap kivételéve - sok más dolguk a száraz időszakban úgysincs. Véletlenül – és titokban – betévedtem egy ilyen faluba és minden elkorcsosulás-mentesen kaptam a lehető legkedvesebb törzsi mosolygós vendégszeretetet, szimpátiát és őszinte érdeklődést, ami számomra óriásit lendített az egész törzsi történeten. Csak én és ők, értetlenül és érdektelenül...
A piac. A piac egy külön tanulmány. A környékről összegyűlik apraja-nagyja, ettől minden nagyon színes, különleges és ’törzsiesen’ sokrétű. Te meg szájtátva állsz a közepén és próbálod magadba szívni és mélyre raktározni az élményt, anélkül hogy túlzottan offenzívan bámulnál egyedeket. Nem lehet igazából leírni, ahogy a műanyag zacsiból dohányt áruló asszonyok dealerkednek, vagy a zöldséget és gabonaféléket árulók méla unalommal nem próbálnak differenciálódni a több tucat hasonszőrűtől. Annyira más, annyira új, annyira fenomenális, annyira elementális, egyszerűen annyira…
DE! Mindig van egy de! South Omonak van egy másik arca is, amely sajnos egyre ’látványosabb’. Ez pedig nekünk köszönhető. Nekünk, odalátogatóknak. Mivel mi vagyunk és jövünk és egyre nagyobb létszámmal támasztunk követelményeket a helyi szolgáltató szektornak, sajnos elkerülhetetlenül generáljuk nemcsak a helyi elképesztő inflációt, hanem a turista színházat is. Hogy mit értek ez alatt? Egyik oldalról a drágaságot. Kezdve a közlekedéssel, hiszen South Omoba eljutni nem egyszerű, pláne, ha az ember nem saját kocsival, hanem gyalogszerrel és helyi alkalmatosságokkal közlekedik. Busz az ritka, mint a fehér holló errefelé, így ezt kihasználva a transzport költségek az eget verik és Etiópiában sehol máshol nem tapasztalható lehúzásra adnak lehetőséget, hiszen a mozgást szolgáló truck-ok sofőrjei tudják, hogy hiába mondanak tízszeres árat, akkor is fizetni fogsz, mert különben lehet, hogy napokat várhatnál a következő lehetőségre. Persze ezenkívül az élelmiszer, a szállás, az étkezés, egyszerűen minden elképesztően és felháborítóan faranji árasított.
De efelett még szemethunynál, mert a lehetőségvadászathoz a saját ’civilizált’ vadonodban már hozzászokhattál, hiszen opportunistákkal otthon is tele van a padlás. Ellenben a helyiek is rákaptak a turista ’örömökre’ és a gyerekek még a járás előtt megtanulják, hogy ’ju, ju, giv mi máni’, illetve ’foto, foto, foto’, netán ’van börr (helyi fizetőeszköz), van börr’. A szülők pedig előszeretettel küldik ’vadászni’ a puttókat. A hullámvasút és a fagylalt talán egy életre rejtett értelemmel bír számukra, de a kedves, takonytól fénylő mosoly talán kicsikar némi aprót a nénibácsiktól, hiszen – többek között - a fényképekért is fizetni kell. Az általános tarifa 1-3 birr (kb. 15-50 HUF) és kattanásonként perkálsz. A legdrágábbak a Mursik, ők akár 5 ETB-t is elkérnek.
Még talán ez is átmegy a rostán, de sajnos a felsorolásnak itt még nincs vége. Az egyik legszomorúbb tény, hogy egyre több a ’faker’, azaz a hamiskodó. Ez annyit jelent, hogy a törzsi emberek is felmérték, hogy a helyi piac nemcsak számukra fénypont a héten, hanem a turistáknak is, azaz sokan magukra öltik az ünneplő felszerelést és önmagukat bocsájtják áruba a bámészkodó faranjiseregnek, amolyan autentikus modellként. Persze egy idő után látod, hogy ki az, aki csak lézeng és túl ’csinos’ és nanáhogy nem őt fényképezed, de ez akkor is zavaró tényező.
Ha nagyon engedékeny vagy, akkor még ezt is megérted, (pláne miután találkozol egy-két szervezett úton résztvevő lengyel/orosz/német hülyével, aki annyit bír mondani a túlárazott sörét szopogatva (amit persze csak neki hoztak erre a környékre) – miután sokkal több törzset látogathatott végig a légkondicionált Jeep konvojával, mint amennyit te fel tudnál sorolni -, hogy ’hát tudod hogy van ez, a harmadik falu után mindegyik egyformán koszos és undorító), de amit tényleg nem tudsz megemészteni és hányinger jellegű rohamokban tör rád a becsapott csalódottság érzése az a helyi professzionálisan álcázott segítőkészség. A fiatalabb generáció néhány erőszakosabb férfitagja ugyanis önhatalmúlag ’guide’-osította magát és mosolyogva segédkeznek minden turista aktivitásnál. Az első egy-két jólirányzott, parasztlengő erejű pofonnál rájössz, hogy a segítőkészség miatt nem tízszeres, hanem húszszoros árat fizettél és mégis szinte elkerülhetetlenül esel bele a csapdába újra és újra főként az elszigetelt kiszolgáltatottságodból következően. (Persze ez a szervezett utaknál nem ennyire érezhető, de ott alapból van jelentősen felülkalkulálva minden.) És az önjelölt idegenvezetők rettenetesen pofátlanok. Ha nem a mosolygós taktikával próbálkoznak, akkor komoly arccal szednek belépőt a falvakba, vagy ajánlanak kihagyhatatlan lehetőségeket. És néha nem lehet őket kikerülni… Az egyetlen lehetőséged, hogy nagyon figyelsz és megpróbálsz minél kevesebb ’segítséget’ igénybe venni, hogy a lehető legkisebb mértékben mérgezd az egyébként életreszóló élményedet.
Mindent összevetve South Omo csodálatosan egyedi és egy olyan ’jelenség’, amit egy életre magaddal viszel, de mint egy kedves, idősebb, francia ’hátizsákos’ pár férfitagja mondta ’ South Omo minden évben kicsit kellemesebb élmény, mint következő évben és kellemetlenebb, mint előző évben!’. A Maldív-szigetekhez hasonlóan ez a ’sziget’ is lassan eltűnik, de addig még annyit fölöznek le belőle az ott élő keselyűk, amennyit nem szégyellnek, még akkor is, ha tudják, hogy a viselkedésükkel csak a léket nagyítják és így aki egyszer már volt ott, annak nem biztos hogy az egész mégegyszer ’megéri’ az erőfeszítést…
