Ütött az óra. Vagyis ütöget. Mindjárt vége.
De én még mennék. Még ’futnék’. Még látnék. Még nem akarom abbahagyni.
Érzem, hogy valami hiányzik. Vagyis sok minden hiányzik. Hiányzik az ’otthon’. Hiányzik a barátság. Hiányzik a szeretet melege. De ugyanakkor hiányzik még a vágy is, hogy visszatérjek. De hiányzik az idő is, hogy továbbálljak.
Kettőség.
Küzdöttem. Hisztiztem. Kapaszkodtam. Pillanatokba. Érzésekbe.
De vége. Beláttam, hogy ezt a fejezetet le kell zárni. El kell hagyni a léghajót. Rengeteg súlyt ledobtam, hogy minél magasabbról, minél több mindent ’lássak’. És úgy érzem láttam. Láttam, miközben szenvedtem, örültem, sírtam, nevettem, elengedtem, megértettem, gondolkodtam és tanultam. És mindezt kendőzetlenül őszintén és nyersen.
Viszont most vissza kell térni.
Hogy innentől új könyv íródik-e, vagy 'csak' egy tiszta lap a már meglévőben, az még kérdéses. Hogy változott-e valami, hogy több lett-e, vagy kevesebb, ugyancsak eldöntendő. Hogy ez minek a vége és minek az eleje szintén válaszra vár még.
De mostantól jöhetnek az ’új’ kérdések…
