Találkoztam a családommal. Nagyon jó érzés volt viszontlátni azokat az embereket, akiket szeretek. Három hónap után ők Európából érkeztek nyaralni, én pedig Észak-Afrikából velük találkozni. Érdekes kombináció. Leírhatatlanul jó, de elmondhatatlanul furcsa is egyben…
Egy idegen környezetben csöppentem – bár jelen esetben inkább egy jól irányzott parasztlengőnek titulálnám - vissza a (majdnem) mindennapokba. Örültem, hogy mindannyian egy helyen vagyunk, örültem, hogy beszélgethetünk, hogy mesélhetek, hogy odabújhatok, hogy néhány napig van két extra nadrágom, 3 felsőm és - mutatóba - egy magassarkú cipő, (a végletekig megunt és leamortizált 3 nadrág, 4 top és egy Teva szandálon kívül - szerintem a hölgytársaim értik, hogy mire gondolok J), de mindemellett rendesen küzdöttem is…
Küzdöttem, mert ők nyaraltak, azaz kizökkenve a saját környezetükből programokat szerveztek és vásároltak, nekem viszont az elmúlt három hónap alatt a tökéletesen izolált nyugalom vált a ’környezetemmé’. Az ’új/átmeneti’ életem a ’réginek’ a lassított és talán fekete-fehér felvétele…
Csak a legszükségesebbre kellett koncentrálni, semmi zaj, nincs stressz, max a szúnyogok és a dinoszaurusz méretű csótányok áloműző kaparászása hozott ki a sodromból. Néha. Semmi materializmus, a pénz a Maslow piramis legalján lévő szükségletek kielégítésére használt puszta eszköz. Semmi luxus, boltot csak a létfenntartás miatt kerülgettem, már ha egyáltalán volt bolt, ugye…
És aztán a hirtelen váltás… Sétálsz a gyönyörű központban és kirakatokat nézegetsz, miközben darázsrajként duruzsol a város és a színes-szagos turisták hada. Sokk. Fizikai rosszullét. Nem bírtam. Szédültem és émelyegtem. Miért? Nem tudom pontosan. Talán azért, mert most ez lett ’új’, talán azért, mert hirtelen túl intenzív a visszalépés, vagy pusztán azért, mert tudat alatt félek hazamenni. Félek attól, hogy mi lesz, hogy hogy lesz, hogy lesz-e egyáltalán. Vagy szimplán csak túl hamar gyorsult fel minden, én meg leragadtam középen, mint valami beszívott drogos a ringlispílen…
De volt gyógyír… Egy gyönyörű tengerre néző apartman Durbantől északra tökéletesen kispolgári, kertvárosi hangulatban segített leküzdeni a szorongást. A fent említett incidens után rájöttem, hogy a nyugati civilizáció még egy kicsit várathat magára és inkább kiélvezem a – fakuló - lehetőséget, hogy órákat szentelhetek a természet paradoxul háborgó nyugalmának megfigyelésére. Egyelőre még zavartalanul leshetem a hullámok apály-dagály játékát, a rákok túlélési küzdelmét és az ablak alatt naponta kétszer elúszó delfinraj napirendjét. És mindezt már nyugati körülmények között. Három hónap után végre újra elmerülhetek egy kád forró vízben, tűzhelyen főzhetek vacsorát és rendes tejjel ihatom a frissen főzött kávémat…
Apró lépések, csak semmi rohanás… J
