South Omo kavalkádjából ambivalens és erőteljesen polarizált érzésekkel távozván átléptünk még egy határt Afrikában. Immáron Kenya országában kísérletezek a túléléssel és meg kell hagyni az első benyomások rendesen próbára tették az képességeimet. Észak-Kenya nemcsak méltón hírhedt, de nagyjából járhatatlan, azaz aki idetéved, az vessen magára...
Eddig azt hittem Etiópiában már minden infrastrukturális hiányosságot megtapasztalhattam, de ez még a legádázabb elképzeléseimet is messze felülmúlja. A kenyai Moyalétól az első élhető városig megteendő 277 km valószínűleg a Pokolba vezető útnak a tökéletes mása… És persze ezen túlmenően is kevés errefelé az élvezhetőségi cirógatás. Átlépvén a határvonalat az embert újra pofonvágják a bepróbálkozások, az új országba való átlépési asszimilálódás hiányában történő csalódások, átverések és a kezdeti nehézségek úgy általában.
De kezdjük az elején. Mivel Afrikáról beszélünk, ezért természetes, hogy a határátkelő 8 órakor nyit és a busz Marsabitba szintén 8 órakor távozik, így abszolút lehetetlen elérni, tehát, ha az ember nem szeretne egy minősíthetetlenül barátságtalan porfészekben éjszakázni, akkor szépen duplaárért felkéredzkedik egy Jeep-re, vagy egy ökörszállító teherautó rácskeretére. Gondoltuk az első még mindig szerencsésebb vállalkozás, így befizettünk a Jeep csomagterében kialakított padra, gondolva, hogy a nagyjából 3 órát röhögve végigüljük.
Hát nem így történt. Végül a nem egészen 300 kilométert 6 órán keresztül utaztuk egy leponyvázott sátorban, de még így is akkora porban, ami minden levegővételt használható oxigénért való küzdelemmé tett és minden létező és nem létező pórust eltömített. Persze a ponyva a kilátást is meggátolta, de ez kevésbé volt zavaró, egyrészt mivel az egész út egy mérhetetlenül unalmas, de legalább végtelennek tűnő lávakősivatag, másrészt pedig azért, mert a köveken való száguldás akkora erőfeszítést és koncentrációt igényel, hogy az ösztönöket és az érzékszerveket így is lefoglalja a puszta összpontosítás. Nem viccelek. Az egyik utastársunk (a - normál méretű!!! - Jeep hátuljába zsúfolt 12!!! emberből) egy hatalmas, természetes ugratónak köszönhetően úgy beverte a fejét, hogy komoly agyrázkódással kombinált nyílt szemöldökrepedést szenvedett (amelyre az egyetlen, segítőszándékú gyógymódunk - jelen körülmények között – egy jól pozícionált ragtapasz és néhány ájulás előtti pofon volt). Leírhatatlan szenvedés, fizikai fájdalom és kínlódás. Egészen pontosan 3 nap kellett, mire kipihentem jómagam is a hátfájdalmakat és meggyőződtem, hogy még minden csigolyám a helyén van és ott is akar maradni. Senkinek nem ajánlom ezt az távot. Míg Etiópiában a kínaiak legalább építik az utat és ahol nem is, még ott is látszik az elképzelés és akarás, addig itt ennek még a kósza szikrája sem.
Az út legkellemesebb pillanata természetesen a megérkezés volt. Szerencsére találtunk egy - afrikai értelemben - abszolút kellemesnek mondható szállodát, amely sokat segített a regenerálódási folyamatban. És volt áram. És víz. Persze a második nem sokáig, de aztán maradt a jól megszokott vödörmódszer és a személyzet forralt vizű kedvessége.
Az újraönösszerakási procedúrát megfűszereztük egy – kenyai!!! - biciklis krátertúrával, hogy helyben mondhassunk köszönetet az utazás élvezhetőségéért felelős szivacsos lávakövekért. Az extrém múltbeli vulkánaktivitásnak köszönhetően szerencsére nem kellett messzire menni az - alapból majdnem defektes (szerintem így gyártják őket) - drótszamárral, mert lépten-nyomon tarkítják errefelé a környezetet az efféle széltekerő lyukak. Szép, szép, de…
Meglátogattuk volna a helyi Nemzeti Parkot is némi zebra és buffalo állatért, de közölték velünk, hogy az elmúlt napok esői kikergették őket a parkon kívülre, így nem maradt más hátra, mint érzékeny búcsút venni az egyáltalán nem kellemes első benyomással szolgáló Kenya kaputól.
Második állomás Isiolo, ami annyira meleg, hogy az ember nyársra húzott ebédnek érzi magát. Ergo Kenya továbbra sem szimpatikus. Persze ezen az összképen semmit nem segített az Isiolo-Marsabit táv megtétele, amelyet - a rendkívül gondosan kibélelt csomagolás ellenére is - 5 tojásunk bánt, nem beszélve az én saját porcikáimról.
Jó, jó, tudom, hogy a beszámoló jelentős részét - eddig - az utazás igazából leírhatatlan körülményei teszik ki, de szerintem nincs olyan ember, aki kiszállván egy ilyen fizikai kínszenvedés járatból mosolyogva néz körbe és leülve a főutca közepén található rothadó pocsolya partjára őszintén örül a színes lepkéknek és áhítattal hallgatja a békés békakuruttyolást és a távoli madárcsicsergést. És egyébként is… Etiópia sokszínűségéből jövet, higgyétek el, nem könnyű újat és szebbet mutatni.
De nézzük objektíven... Kenya sokkal fejlettebb afrikai ország, mint a környéken bármelyik. Turisztikailag sokkal nagyobb aktivitás jellemzi még a 2007 évtől kezdődő visszaesés ellenére is (politikai indíttatású, de rendkívül szerteágazó problémás lázongás sorozatok), így a ’mzungi’ (fehér ember) igényei sokkal szélesebb mértékben elégítődnek ki, ami mindenképpen üdvözítő. Kaptunk is néha ferde pillantásokat, amikor feltettük az Etiópiában – az egyérteműségig kifejlesztett és jól - begyakorlott szállásra vonatkozó kérdéseket, miszerint:
- Van szabad szoba?
- Fürdőszobával?
- Jó, jó, de WC is van?
- A szobában? (meglepő, vagy sem, de erre mindig külön rá kellett kérdezni)
- És víz?
- Most is?
- Meleg? (itt, még ha a többi stimmelt is, Etiópiában mindig egy ’naperszemiaszartképzelszte’ mosoly volt a válasz)
- Villany (vagy legalább egy nyamvadt generátor)?
- Folyamatosan?
- És konnektor?
Szóval itt minden van, ami a kényelemhez szükséges, az egész csak pénz és költségvetés kérdése, hiszen minden turista érdekkörbe tartozó lehetőség jóval költségesebb, mint az északi szomszédnál. Persze az árszínvonal általánosan is magasabb, de a Kenya fő turisztikai attrakcióját képező természeti kincsek – éd. Nemzeti Parkok – látogatása például kiemelten drága mulatság a szorított nadrágszíjjal utazóknak. Valahol persze érhető, hiszen, ha az ember túlnéz a pénz szűkén, akkor láthatja, hogy a belépődíjak a parkok flóra és faunájának a megőrzésére, valamint az orvvadászat/orvkereskedelem hatékony visszaszorításra fordítódik (legyünk optimisták J)! Szóval tagadhatatlan, hogy a ’Big Five’ (elefánt, oroszlán, rinocérosz, buffalo, leopárd) élmény vonzerejének köszönhetően Kenya szafaridesztinációnak ideális és melegen ajánlható.
De mi van ezen kívül? Nekem kicsit szegényes a kínálat - ami nem meglepő, hiszen többnyire mindent erre a lábra építenek -, de mint korábban említettem én jelentősen elfogulttá váltam az etióp nemzet iránt.
Na jó, természetesen tagadhatatlanul itt van még a kenyai törzsi kultúra is, ami szintén elég disztinktív és cseppet sem színtelen. Ellenben a törzsi emberek errefelé sokkal zárkózottabbak és talán kicsit félelmetesek is, úgyhogy nehéz kölcsönösen érdeklődő, barátságos mosollyal kísért, kéz- és lábkommunikációba bocsátkozni. Ők egyszerűen nem akarják. Nem akarnak attrakció lenni, hagyják őket a maguk levében pácolódni és ezt én még el is fogadom. Megelégszem a látványuk csodálatával, ahogy büszkén viselik a vastag gyöngynyakláncok, orr- és fülbevalók, színes sálak, fejdíszek és egyéb kiegészítők garmadáját és messziről tisztelem népi szokásaikat (ami talán nem is olyan nagy baj a harcias erőszakosságukból kiindulva).
Tudom, hogy folytathatnám a felsorolást Mt. Kenyával - ami Afrika második legmagasabb pontja -, vagy az óceán partjának zegzugos kínálatával, netán a vízi élővilág tarkaságával, vagy kereshetném tovább a specifikumokat, de ezt még én nem akarom… Nekem innen egyszerűen hiányzik valami… Vagy lehet, hogy belőlem hiányzik… Vagy csak a dekóderem romlott el… Így vagy úgy, egyelőre még nincs meg az, ami sokáig itt tartana, vagy további kutatásra ösztönözne… Persze ez az én ’leképezésem’ és lehet, hogy ez szimplán egy újabb göröngyös, belső ’járat’ lesz, mintsem attraktív külső ’disztrakció’.
