Rafrika

Afrikában - Egyiptom, Szudán, Etiópia, Kenya, Dél-Afrika és (talán) a többiek... :)

Friss topikok

  • Lagartixa: Igen, már én is vártam a soron következő irományt, nagy élvezettel olvasom a kalandjaidat. Pusz: S... (2011.04.04. 14:46) number 5 (03.02.)
  • bamakos: Szia Toki! BÚÉK. Mizu veled? Kicsit hiányolom az újabb szösszeneteid Szudán arcairól vagy már Etió... (2011.01.07. 11:21) esküvő
  • bamakos: szeva! milyen szudán? bármily hihetetlen, azért olvassuk a blogod. :) millió pusza (2010.12.15. 21:00) úton...
  • Egy Motoros: Kiváncsi lennék mit szólt a hotel személyzete a "vendéghez". Vagy ez mindennapos? További jó utat. (2010.12.11. 00:03) a luxori két oldal...
  • tokivagyok: vajon ez a civilizáció 'jobb', mint a civilizálatlanság? :) a latte mindenesetre a múlté, most má... (2010.12.10. 20:12) kairói pillanatképek...

Linkblog

A nagyutazás...

2011.04.21. 16:31 tokivagyok

mikormerre...

http://maps.google.com/maps/ms?ie=UTF&msa=0&msid=210490618332586590976.0004a15775566c8fcd240

Szólj hozzá!

2011.04.17. 17:34 tokivagyok

vége...?!

Ütött az óra. Vagyis ütöget. Mindjárt vége.

De én még mennék. Még ’futnék’. Még látnék. Még nem akarom abbahagyni.

Érzem, hogy valami hiányzik. Vagyis sok minden hiányzik. Hiányzik az ’otthon’. Hiányzik a barátság. Hiányzik a szeretet melege. De ugyanakkor hiányzik még a vágy is, hogy visszatérjek. De hiányzik az idő is, hogy továbbálljak.

Kettőség.

Küzdöttem. Hisztiztem. Kapaszkodtam. Pillanatokba. Érzésekbe.

De vége. Beláttam, hogy ezt a fejezetet le kell zárni. El kell hagyni a léghajót. Rengeteg súlyt ledobtam, hogy minél magasabbról, minél több mindent ’lássak’. És úgy érzem láttam. Láttam, miközben szenvedtem, örültem, sírtam, nevettem, elengedtem, megértettem, gondolkodtam és tanultam. És mindezt kendőzetlenül őszintén és nyersen.

Viszont most vissza kell térni.

Hogy innentől új könyv íródik-e, vagy 'csak' egy tiszta lap a már meglévőben, az még kérdéses. Hogy változott-e valami, hogy több lett-e, vagy kevesebb, ugyancsak eldöntendő. Hogy ez minek a vége és minek az eleje szintén válaszra vár még.

De mostantól jöhetnek az ’új’ kérdések…

Szólj hozzá!

2011.04.17. 17:10 tokivagyok

útközbeni pillanatok...

 

Szólj hozzá!

2011.04.17. 17:05 tokivagyok

kell...!?

Napsütés. Tenger. Civilizáció. Tisztaság. És fejlődött üresség. Hihetetlen, hogy a nyugati ’luxus’ körülmények milyen szinten letompítják az embert. A dolgok szimpla elérhetősége egyszerűen elveszi a küzdelem inspiratív gondolatait. Csak be kell szállj az autódba, végig kell menj a fantasztikus minőségű autópályán a legközelebbi bevásárlókomplexumig és mindened megvan, vagy meg lehet. Mert megveheted. Persze ha megveheted. De nincs küzdés, nincs harc, nincs nélkülözés, nincs motiváció. Mert elmegy az idő minden másra. Nem tetszik. Hol van a nyugodt tapasztalás, a belső meghittség, a relaxált öröm? Miért áldozunk be mindent a kényszer, az akarás, a birtoklás, a ’KELL’ oltárán?

Mit keresünk? Vajon kompenzálás csupán? Vajon tényleg szükséges stáció az evolúció útján a túlkínálat? A szükség kielégítendő, de a szükség nagyon kevéssel is beéri… Miért töltünk mégis több időt külsőségeket kergetve, mint a belsőnket polírozva?

Ha valami gondunk van, fogjuk a telefont és felhívunk valakit, aki tuti szeret minket annyira, hogy meghallgat és támogatni fog. Ha ’unatkozunk’ bekapcsoljuk a televíziót és elveszünk a szappanoperák tömjénfüstjében. Ha el akarunk menekülni, elmegyünk vásárolni, mert a jutalom jótékony hatással van a belsőnkre. De miért? Miért nem hagyjuk, hogy az érzések, az érzelmek és a gondolatok szabadon garázdálkodjanak? Miért hagyjuk, hogy eltereljük a saját figyelmüket saját magunkról? Vajon miért alakult úgy, hogy ezt megtehetjük?

 

Szólj hozzá!

2011.04.17. 16:52 tokivagyok

a fokok városa, a városok foka (04.10.)

Fokváros különleges, nemzetközi, nyüzsgő és intenzív. 1652 óta van nekünk ilyenünk. Elképesztő történelem, gyönyörű elhelyezkedés és 24 órás élet.

A lehetőségek tárháza itt hihetetlenül széles. A város és az egész félsziget rengeteg vágyat kielégít… Elmész a Jóreménység-fokhoz és beleszagolva a levegőbe átérzed, hogy mit is jelentett a tengerről megpillantani a ’fokot’. Ellátogathatsz a tengerészeti bázisáról és a horgászatról híres False Baybe, ahol figyelheted a fókakomák incselkedését, vagy nézheted a kezdő szörfösök hullámküzdését. Végigautózhatsz a nyugati part híres hágóján és megállhatsz egy kávéra a luxus villákkal díszített, fehér homokos ’strandokon’, a 12 apostol (bár Juo szerint inkább 7 törpe) vigyázó szirtszemeitől kísérve.

Ha maradnál a városban, fellibegőzhetsz a Tábla-hegyre, vagy költséghatékonyságból túrázhatsz bármelyik szomszédos ’dombocskán’, szabadon lapozgathatsz a történelmi fejezetekben nevezetességeket látogatva, elkölthetsz akár több vagyont is a jól megkomponált sétálóutcákon és a bevásárlóközpontokban, ’búvárkodhatsz’ az óceanáriumban, botanikus kertészkedhetsz, sőt még bortúrázhatsz is. Éjszaka pedig bárok, szórakozóhelyek, mozik, színházak garmadája adja meg a lehetőséget, hogy ne otthon ülve várjad a holnapot. Egyszóval minden van, amit kívánhatsz…

Minden nagyon trendi, nagyon nyugati. Afrika innen már hiányzik. Legalábbis nekem. De megértem, hogy miért kedvelt turistadesztináció ez. Itt bármit húzol a kalapból, mindegyik szelvény nyer…

Szólj hozzá!

2011.04.15. 18:21 tokivagyok

mellékvágány (04.05.)

Négy hónap után először pakoltam a mosandó ruháimat mosógépbe. Az ember fel sem fogja, hogy mit jelent egy ilyen háztartási luxus, míg nem kell nélküle boldogulni. Mennyei felüdülés. Persze a normál tűzhely és a fürdőkád is új sorszámot kapott a becsülendő eszközök listáján, de a mosógép mindenképpen jokerkártyás. A melegvíz sokszori hiánya és egy szimpla, mini méretű, mobil lavor alkalmatossága igazán utálatossá tudják tenni a ruhanemű tisztogatását. Hátfájás, óriás tócsa és izomláz bármelyik alkalommal garantált, nem beszélve a még szárazon is habzó ruhákról – a hideg víz szimplán nem oldja a silány minőségű mosóport… Megváltást nyertem és felszabadultam, de minden elismerésem a mosónőké… J

Szólj hozzá!

2011.04.15. 18:19 tokivagyok

borgőzölgés (04.03.)

Elmentünk inni. Bort. Elvégre Dél-Afrika borai a mi polcainkon is ott vannak, úgyhogy nem lenne teljes a kép, ha nem néznénk a helyi poharak fenekére. Mióta huguenot menekültek 1690 körül belakták a Franschoek völgyet (Fokvárostól ÉK-re) és meghonosították a szőlőtermesztést, Dél-Afrika Afrika elsőszámú borkészítője lett.   

Én nem vagyok sommelier, ismereteim a legnagyobb jóindulattal is csekélynek nevezhetők, max arra vagyok kapacitálható, hogy eldöntsem, hogy ízlik, vagy sem, de ehhez persze nem kell zseninek születni. Amit viszont tudok, hogy a több évszázados múlt a régió minden szegletében érződik. A hegyes-völgyes táj, a gall ’lábnyom’, a fantasztikusan karbantartott borpátriák, a borkóstolás iparosítása ellenére is igazán kellemes élménnyé teszik az errefelé bóklászást. Pláne így ősz környékén, amikor minden elkezd belilulni…

Egymást érik a borászatok, de mégsincs zsúfoltság érzésed. Hatalmas, több évszádos, birtokokról beszélünk, amelyekben egy közös biztos van, mégpedig, hogy ha áthajtasz bármelyik kapun, túl a végtelen bokrokkal, cserjékkel, tőkékkel és fákkal szegélyezett kocsifelhajtókon, teljes bizonyossággal kedves és segítőkész személyzet akarja majd letuszkolni a ház legjobb borát a torkodon némi sajttal, vagy egyéb finomsággal körítve. Lehet, hogy futószalagosított a vendégszeretet, de már a környezet megéri a látogatást…

Szólj hozzá!

2011.04.13. 17:32 tokivagyok

a csücsök előtt, alatt és után (04.01.)

Bálnabölcső, delfinüdülő, pingvinsziget, strucckolónia és a nagy találkozás. A bálnákat pillanatnyilag odaképzeled, de érted, hogy miért járnak oda vissza, a delfineknek csak messziről integethetsz, a pingvinekkel simán lepacsizol, a struccoknak pedig elmagyarázod, hogy csak a ’levetett’ tollukat szeded össze, nem kell parázni… A nagy találkozást viszont minden nyersségével együtt éled meg.

Két óceán. Indiai és Atlanti. Hol a vége és hol az eleje? Nézed, de nem látod. Van különbség, vagy csak hisszük hogy van?! Mennyire metaforikus, mennyire érdekes és mindenközben mennyire veszélyes. Gondoljuk, hogy Jóreménység-fok volt a parapont, de, ami itt van, azt kell igazán túlélni a hajóval közlekedőknek. Nem hiába hívják Danger Point-nak. Tűhegyes sziklák, elképesztő örvények, folyamatos szél, elemi erő és természetes brutalitás. A legdélibb pötty. Voltál az északi részén, megjártad a közepét és most itt állsz a csücskén. Hova tovább? 

Szólj hozzá!

2011.04.13. 15:58 tokivagyok

sunshine coast (03.28.)

A vadság után a szörfösök által szelídített hullámok paradicsomába érkezünk, ami világszínvonalt jelent környezet, szolgáltatás és miliő tekintetében is… A turista centrumság élét a hullámlovas társadalom könnyedsége szerencsére elveszi, így mindenből a puszta minőségi lazaság árad… Egyszerűen nem lehet nem imádni ezt az országot. Sokoldalú, sokrétű, sokszínű!

A parti út itt már nem szolgál túlzott meglepetésekkel, minden kiépített, karbantartott és elérhető… Csak mész, nézel és ha látsz, megállsz… És itt márpedig látsz. Szinte lépésenként torkollik egy-egy folyó a nagy Indiai-óceánba és mindegyik torkolat egy külön mese. Van szakadékos, van csendesen lopakodó, van elképesztő mélységű és van ’nem sietek, majd jön a dagály’ sekélységű… Hídról hídra nézelődsz és szünetelsz, hogy megértsd, hogy eltöprengj, hogy melyik folyót mi motiválta, mióta vájja magának az utat , miért függőlegesen rétegződik a hegy és vajon miért ennyire szürreális minden errefelé… És az egyik ilyen szünetnél megállnék egy pillanatra, mert életem egyik legérdekesebb pillanata…

Storms folyó. Folyik, folyik, aztán szépen beletorkollik a nagy anyuba, aki tárt karokkal várja és fogadja… Bokorrengeteggel párnázott és erdővel takart sziklaszirtek között érkezik lomhán és sötéten kanyarogva, majd fehérhabos brakkvízben válik eggyé a könyörtelen óceánnal, egyedülálló otthont adva a mélytengeri állatvilágnak és korallszirteknek. A környezet enyhén párás levegője szinte misztikussá varázsolja az egész Tsitsikamma Nemzeti Parkot, ahol egy könnyed sétát téve, furcsa ’Dassie’-nek nevezett állatkák és őzikék kíváncsi tekintete kísér a folyón átívelő függőhíd együtteshez…

És itt jön a szenzáció rész. Állsz a függőhíd közepén és azt hallod, hogy dörög az ég… Vagy egy lovashadsereg közeledik… Vagy robbantanak… Vagy mindez egyszerre… Körülnézel. Az égbolt tiszta. A hely csak két lábon közelíthető meg. A nyugalom pedig woodstocki, itt bizony nem lőnek. Tovább figyelsz. Próbálod lokalizálni a furcsa mennydörgést. Végül megtalálod a ’zaj’ forrását…. A folyópartot övező kis kövek és a hullámok szüntelen audioszínházának vagy hallgatója. Érzékeid azt az egyedülálló ’sírást’ próbálják dekódolni, amit a kövek ’szenvedése’ produkál, ahogy a hullás verése folyamatos csiszolódásra kényszeríti őket. És mindezt természetes sziklaszirt hangfalak által erősítve… Egyszerűen elementárisan fenomenális. Nem hiszed el, hogy ez a ’hang’ természetes. Csak állsz és hagyod, hogy a szinte transzba ejtő ’nyöszörgés’ elragadjon és magával vigyen…

https://www.youtube.com/watch?v=baXRoDaNzmM

https://www.youtube.com/watch?v=Zcwc-7i9zSA

Szólj hozzá!

2011.04.12. 18:32 tokivagyok

évforduló (03.26.)

Megéltem egy újabb évet. Kanyarodok a életgörbémen... 

Furcsa érzés egyedül lenni egy olyan napon, amit általában azon emberek körében tölti az ember, akiket ismer, szeret és ez az érzés (általában) kölcsönös... :)

De most minden egy kicsit más... Szokatlan... Új... Idén ez az ajándék! 

Szólj hozzá!

2011.04.12. 18:17 tokivagyok

dél-afrikai gondolatkergetés...

Ebben az országban tényleg minden megvan, amire az ember lánya vágyhat. Elképesztő természeti jelenségek és látnivalók, színes növény- és állatvilág, kulturális színesmasni, rend és odafigyelés.

Minden turista által kedvelt, vagy érdekes hely kiépített, megközelíthető és rendben tartott. A hátizsákos szállások példa nélküliek, mindegyik egy külön álomvilág. Általában hatalmas területen kialakított oázisok, bárral, konyhával, kommunális helyiségekkel és rengeteg szobával, jó hangulattal. Szinte mindegyik (ex)utazók által működtetett, így ők valóban tudják, hogy mire vágyik a magunkfajta. Ellentétben Kenyával, ez az ország marasztaló…

Az árszínvonal nyugati, de igazából a fejlettség is. Az ár-érték arány abszolút igazolt. Odafigyelés van és rendszer. Legalábbis látszólag… Próbáltunk itt is – mint mindenhol – bekukkantani a színfalak mögé és néhány rááldozott órával, teázással és beszélgetéssel hihetetlen információhalomra tehet szert az ember. Néhány rááldozott órával, teázással és beszélgetéssel hihetetlen információhalomra tehet szert az ember.

Ez az ország a szivárvány kultúráról szól, azaz legalább annyira fekete, mint amennyire fehér és (egyéb) színes. Ez az ország valóban ’mindenkié’. És ugyanakkor nem is. Az apartheid végével fordult a világ is. Már nem áll a fehéreknek a zászló. Sőt. Szinte diszkriminatívan kell küzdeni a fekete ’felhatalmazással’ és háromszor annyit kell letenni az asztalra, mint amennyit eddig, vagy mint amennyit a ’tesóknak’ kell. Nem egy beszélgetőpartnertől hallottuk, hogy sokszor alulkvalifikált emberekkel töltenek meg pozíciókat, csak azért, mert a fehér nem elég színes.

És akkor ott van a korrupció. Úgy látszik Magyarországon kívül is vannak ilyen jellegű problémák. Itt is akkora a kakikupac, hogy mindenki fél vasvillával beturkálni, inkább csak kicsit megkapargatják a felszínt - amitől a munka verejtékes ’bűze’ azért érződik -, de a helyzet változatlan. A szar marad, de a vasvillát azért hazavisszük… Fantasztikus mentalitás.

De vannak azért még ezen kívül is érdekes dolgok. Mégpedig a bádogfalvak. Főként városok környékén, amolyan külvárosi körülölelésként… Az érdekesség pedig az, hogy nekünk elborzasztó, kiben undort, kiben sajnálatot, kiben mindkettőt keltenek, viszont, ha bemész a sűrűbe láthatod, hogy vannak ott öltönyös ügyvédjelölttől kezdve szilárd munkahellyel rendelkezők; fehér és kékgalléros vegyesen. Persze van munkanélküli is, meg beteg, meg mindenféle, de a lényeg, hogy aki tudna se akar onnan eljönni. Vagyis a legtöbb nem. Nem akarnak változtatni a körülményeken. Így is jó. És olcsó. Például egy hölgyemény azzal érvelt, hogy míg mi, fehérek, elköltjük a keresetünk kétharmadát bérleti díjra (éd. lakhatásra), addig ők inkább elköltik ruhára és ékszerekre. Érdekes. De mi van az igényszinttel? Vajon az általános körülmény milyen mértékben határozza meg az élethez való viszonyulást? Vajon, ha ebben nősz fel, akkor sose akarod majd máshogy?

Ez azért is elgondolkodtató, mert például eltöprengesz azon, hogy ha ők vezetnék a szolgáltatószektor nagyobb részét, akkor milyen lenne a színvonal? És persze a hozzáállás…

Egy példa a sok közül… Egy szellemi- és értelmi fogyatékossággal élő gyermekekkel foglalkozó központban a bádogváros közepén… Szép ház, viselhető körülmények - köszönhetően a német revíziónak -, de az ott dolgozó hölgyek mégsem tesznek meg mindent. Míg felügyelet van, addig rend van, de mihelyt nincs, marad a méla unalom és a trécselő nihil. Nincs kontroll, nincs motiváció. Lehet, hogy irigység van, mert a ’béna’ gyereknek szebb a szobája, mint a sajátjának? De ő nem is akarja máshogy… Ő nem akar kiszakadni a környezetéből. Se a béna gyereket nem akarja, mert ugye a törzsi kultúrában még él a hiedelem, hogy ha a gyermek fogyatékos, akkor az ördög költözött belé… És ha a falu ’boszorkánya’ nem tudja kiűzni, akkor jobb lesz eldugni a szerencsétlent, nehogy a szomszédok meglássák… Aztán, ha már kinőtte a rejtekhelyet, akkor meg menjen a gondozóközpontba… Na most akkor hogy is van ez? Ki kinek és miért is pontosan?

Nem tudom mennyire általánosítható ez a tapasztalat, de én több oldalról is hallottam/láttam hasonlókat… Persze nem akarok sztereotipizálni, se faji diszkriminálni, de… Hosszú még az út… Hosszú az út az egyenlőségig. Hosszú az út az igények komformizálásáig. Hosszú még az út mire mindenki ’boldog’ és elfogadott lesz…

Szólj hozzá!

2011.04.12. 17:14 tokivagyok

úton... (03.23.)

Dél-Afrika vad partja a turista határon némileg kívül esik, ide csak az igazán elvetemültek tévednek. De megéri. Ugyan ez kicsit jobban Afrika, mint ennek az országnak bármelyik másik része, de pont ezért hívják vadnak… Na meg persze a hullámok miatt, de az kit érdekel… J

Szóval a Wild Coast néhány települése nincs közvetlen összeköttetésben, azaz nincs ’parti’ út, a kiválasztott helyszíneket csak egyenként lehet megközelíteni a ’belföldi’ autóútról, ami maga tele van meglepetésekkel.

Minden kicsit betöretlen. A környezet, az időjárás, az emberek, az utak, a kultúra és az óceán. Minden eléggé hullámos és elementáris. Minket arra vitt az út, amerre a képzelet… Keresztül mesekunyhós falvakon, szakadékpartokon, függőhidakon, folyókanyarulatokon, ideiglenes kutyabarátokon, napfelkeltéken és felhőcunamikon…

Meséljenek a képek…

 

Szólj hozzá!

2011.04.12. 16:31 tokivagyok

a sárkány hegye, vagy a hegyek sárkánya?! (03.20.)

Jó. Felfogtam. Nem lehet elmenekülni. Se az időt megállítani. Bármennyire is szeretném. A pillanatok jönnek, de távoznak is. Amolyan szőlőcukor fenomén. Beteszed a szádba, forgatod, ízlelgeted, kiélvezed, hogy finom, hogy energiát ad, hogy a tiéd, de egy idő után ’elolvad’… Muszáj továbblépni és újakat keresni, mert a régibe kapaszkodni képtelenség… Így muszáj távozni az otthonnak berendezett Sheffield Beach-i kecóból és egy könnycsepp elmorzsolásával búcsút inteni a delfinhaveroknak.

Na jó, nem sírunk, mert az út nem a Pokolba, hanem a Sárkányhegyig vezetett. Óceán ugyan valóban nem volt, de minden más igen. Nyugalom, friss levegő és szájtátó gyönyör. Szinte már unalmas.

A hegy három régióra tagolódik. Északi, középső és déli. Mi ebből kettőt tettünk a magunkévá. Kezdtük a délivel. A híres Sani hágó. Lesotho egyetlen megközelíthető átjárója az ország keleti oldalán. Persze csak terepjáróval. Nekünk az meg nincs. Betsy meg nem vizes, agyagos terepre teremtődött, úgyhogy gyalog vágtunk neki a 10 kilométeres ’határszakasznak’. Viszont - amolyan igazi sárkány kvalitásként - a hegy egy kissé szeszélyes, már ami a kedvét és az időjárását illeti, úgyhogy, ha éppen úgy akarja, akkor egész nap esik az eső. És úgy akarta. Ergo, mentünk, mentünk, mendegéltünk és aztán jól eláztunk. Előző nap még ujjatlan trikóba, most meg fogvacogva és csuromvizesen. Ebből a viszontagságos helyzetből kifolyólag kiléptünk ugyan Dél-Afrikából, de a Lesotho belépőig – ami további 4 kilométer – már nem vitt el a lélek (sem).

Sebaj, gondoltuk, majd másnap ottan középtájékon újrapróbálkozunk. Megtettük, de egy random tízperces égszakadás visszafordított bennünket onnan is. De nem adtuk fel és harmadnapra, a hajnali, természeti aluszékonyságot kihasználva csak feljutottunk egy csodálatos puklira és 360 fokban figyelhettük Sárkány asszonyság (teszem fel, hogy nőnemű J), felkelő nap által csiklandozott ébredezését. 

Arról mesélni, hogy odafent a tökéletesen zavartalan csendben milyen pihentető egy ötperces álmodozás, talán szükségtelen és túl giccses... Legyen elég, hogy én örülnék, ha többször mehetnék 3 órát ilyen érzésekért...

 

Szólj hozzá!

2011.04.08. 14:26 tokivagyok

film (03.19.)

Három és fél hónap után a visszarázódás göröngyös útja visszakanyarított a mozgókép világába... Két dolog miatt érdekes ez a tény. Az egyik, hogy van rá lehetőség, mert van televízió és van filmszínház. A másik, mert láthattam egy szuper filmet a moziban és kivehettem egy tanulságost a tékából... :)

A mozi:

Stílusosan dél-afrikai film egy dél-afrikai moziban. Nem tudom, hogy mennyire elérhető ez felénk, de bárkinek nagyon ajánlom, akit érdekel az afrikai kultúra, a helyi életforma, a szokások, félelmek, mindennapok... AIDS, falu, család, szeretet, Afrika!

Life above all - Oliver Schmitz 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A DVD:

Nem egy Oscar díjas film, néhol kicsit akadozik, de érdekes történet egy családtól és a világtól elmenekülő fiúról és az 'utazás' kihívásairól... 

Into the Wild - Sean Penn

 

Szólj hozzá!

2011.04.08. 14:08 tokivagyok

vissza a jövőbe?! (03.11.)

Találkoztam a családommal. Nagyon jó érzés volt viszontlátni azokat az embereket, akiket szeretek. Három hónap után ők Európából érkeztek nyaralni, én pedig Észak-Afrikából velük találkozni. Érdekes kombináció. Leírhatatlanul jó, de elmondhatatlanul furcsa is egyben…

Egy idegen környezetben csöppentem – bár jelen esetben inkább egy jól irányzott parasztlengőnek titulálnám - vissza a (majdnem) mindennapokba. Örültem, hogy mindannyian egy helyen vagyunk, örültem, hogy beszélgethetünk, hogy mesélhetek, hogy odabújhatok, hogy néhány napig van két extra nadrágom, 3 felsőm és - mutatóba - egy magassarkú cipő, (a végletekig megunt és leamortizált 3 nadrág, 4 top és egy Teva szandálon kívül - szerintem a hölgytársaim értik, hogy mire gondolok J), de mindemellett rendesen küzdöttem is…

Küzdöttem, mert ők nyaraltak, azaz kizökkenve a saját környezetükből programokat szerveztek és vásároltak, nekem viszont az elmúlt három hónap alatt a tökéletesen izolált nyugalom vált a ’környezetemmé’. Az ’új/átmeneti’ életem a ’réginek’ a lassított és talán fekete-fehér felvétele…

Csak a legszükségesebbre kellett koncentrálni, semmi zaj, nincs stressz, max a szúnyogok és a dinoszaurusz méretű csótányok áloműző kaparászása hozott ki a sodromból. Néha. Semmi materializmus, a pénz a Maslow piramis legalján lévő szükségletek kielégítésére használt puszta eszköz. Semmi luxus, boltot csak a létfenntartás miatt kerülgettem, már ha egyáltalán volt bolt, ugye…

És aztán a hirtelen váltás… Sétálsz a gyönyörű központban és kirakatokat nézegetsz, miközben darázsrajként duruzsol a város és a színes-szagos turisták hada. Sokk. Fizikai rosszullét. Nem bírtam. Szédültem és émelyegtem. Miért? Nem tudom pontosan. Talán azért, mert most ez lett ’új’, talán azért, mert hirtelen túl intenzív a visszalépés, vagy pusztán azért, mert tudat alatt félek hazamenni. Félek attól, hogy mi lesz, hogy hogy lesz, hogy lesz-e egyáltalán. Vagy szimplán csak túl hamar gyorsult fel minden, én meg leragadtam középen, mint valami beszívott drogos a ringlispílen…

De volt gyógyír… Egy gyönyörű tengerre néző apartman Durbantől északra tökéletesen kispolgári, kertvárosi hangulatban segített leküzdeni a szorongást. A fent említett incidens után rájöttem, hogy a nyugati civilizáció még egy kicsit várathat magára és inkább kiélvezem a – fakuló - lehetőséget, hogy órákat szentelhetek a természet paradoxul háborgó nyugalmának megfigyelésére. Egyelőre még zavartalanul leshetem a hullámok apály-dagály játékát, a rákok túlélési küzdelmét és az ablak alatt naponta kétszer elúszó delfinraj napirendjét. És mindezt már nyugati körülmények között. Három hónap után végre újra elmerülhetek egy kád forró vízben, tűzhelyen főzhetek vacsorát és rendes tejjel ihatom a frissen főzött kávémat…

Apró lépések, csak semmi rohanás… J

Szólj hozzá!

2011.04.07. 22:24 tokivagyok

a déli észak... (03.07.)

Dél-Afrika egyszerűen csodálatos, gyönyörű, természetes és elragadó. Ugyanakkor fejlődött, rendezett, kontrollált és védett. Minden, ami Afrika és minden, ami nem. De amikor egyedül találod magad egy lélegzetelállító sziklacsücskön és minden ami körülötted van érintetlen, vad és zöld, akkor újra rendben van a világ és kizárhatod a zajt, ami emlékeztet, hogy ’odakinn’, a rohanó mindennapokban rengeteg a feszültség, az ellentét és a harc, elfelejtheted egy pillanatra, hogy a vélt és valós boldogságnak pontosan milyen monetáris és nem monetáris ára is van. Egyszerűen csak létezel és eggyé válsz azzal, ami jóval azelőtt létezett, hogy mi egyáltalán elkezdtünk volna beavatkozni a világ működésébe…

Magadba szívod és megpróbálod benntartani az érzést, a pillanatot, a látványt, a környezetet... És a luxus, hogy egy fotóssal utazhatok együtt csak tágítja a 'perspektívát', mert:

1: megtanított érzékelni a színeket a maguk színi valóján túl és értékelni azt a sokrétű giccset, amivel a természet néha nagy kegyesen megajándékoz.

2: megtanított nézni és látni. Azokat a dolgokat, amik ’vannak’, de valamiért mégis különlegesek, legyen ez akár a pillanat, akár a fény, akár a körülmény, akár a saját lelkiállapotod tükre miatt…

3: megtanított a stresszmentes türelemre. Egy jó kép néha rengeteg idő. És míg őt lefoglalja a beállítás, én szimplán csak élvezhetem a nüanszokat, a részleteket és csodálhatom anélkül, hogy feladatom lenne vele. Ez nagy ajándék, mivel egy idő után nemhogy nem zavar, hogy várni kell, hanem szinte vágyom a pillanatokat, amik csak az enyém lehetnek…

Úton Josiból Durban felé a Blyde folyó gyönyörű kanyonja és természeti csodái, a Krüger Park elképesztő nagysága, a Hluluwe-Imfolozi Park csodálatos környezete és a látott ’vadvilág’ zavartalansága újabb jótékony visszalépés a tökéletes nyugalomba és a puszta lét értékelésébe… 

Szólj hozzá!

2011.04.02. 12:25 tokivagyok

number 5 (03.02.)

Dél-Afrika. Johannesburg. Leírnám, ha tudnám, de lehetetlen… Lehetetlen megfogni az érzést, amikor visszakerülsz a régi, ismert környezetedbe. Egy környezetbe, ahol a legtöbb ember autóval közlekedik, ahol az emberek szupermarketba járnak bevásárolni, ahol a bevásárlóközpontok a mindennapok részét képezik, ahol a szocio-társadalmi normák fényévekre vannak a törzsi, önfenntartó kultúrákban tapasztaltaktól. Régi, ismert, de elsőre szinte bénítóan szokatlan. Vegyes érzelmek, vegyes gondolatok.

Más ritmus, más rezgés, más illatok, más a jó és más a rossz… Nekem nagyon nehezen ment az át/visszaállás, bevallom becsülettel. Elsőre frusztrált, majd élveztem, majd túl sok lett…

De még mielőtt sokkoldásként frissen bérelt libakergetőnkkel (Betsy) - ami szimplán az egyetlen lehetőség errefelé a távolságok leküzdésére (nem utolsó sorban és meglepően a legköltséghatékonyabb is) - elmenekülnénk a természet megnyugtató közelségébe azért még egy gyors kukkantás a nagyvárosi színfalak mögé belefért a napirendbe…

Jo’burg hatalmas és erősen polarizált. Itt minden van. Luxusnegyed és még csak ne is nézz arrafelé kerület. A leghíreseb hírhedt negyed Soweto. Innen ’indult’ Mandela és Tutu is a béke Nobel díj útjára. A negyed ma már némileg civilizált és a városon általában sokat lendített a Foci VBs ’nagytakarítás’, de a Kliptown rész még mindig az urbán nyomortanyák gettókirálya maradt. Bádogbódék, láncolt mobilvécék és lopott elektromosság. Az itt lakók önbevallásuk szerint ugyan megtisztelik azokat, akik végül ténylegesen fizetnek az áramért, azzal, hogy szükségtelenül nem égetik a villanyt, de amikor arról van szó, hogy valakinek a házába kell betörni egy plazmáért, akkor nem a saját szomszédja ajtaját rántja fel (1: nem is biztos, hogy van, 2: ott tuti nincs plazma, de még kenyérpirító sem), hanem a fizető polgárét… Érthető ambivalencia?!

A legtöbb Josi turista egy dombról lenézve és egy rosszul álcázott fintorral az arcán nyugtázza a ’telep’ létét, de ha az ember veszi a fáradtságot (a bátorságot és a mély levegőt)  és lemegy a csatornázatlan valóságba, akkor talán átérzi, hogy apartheid vége, vagy sem, fekete ’felhatalmazás’ ide vagy oda, néhány ember ebben az országban  ezentúl is jövő nélkül marad. Elsétálva az ovi mellett látod, hogy a felcsillanó értelem mellett már ilyen kis korban is jelen van az agresszió… Elgondolkodtató, hogy vajon mit láthat a gyerkőc otthon? Vajon le tudja valaha is vetkőzni az anyatejjel magába szívott bűnözőhajlamot? Vajon akarja majd? Eltöltöttünk egy kis időt a közösségi házban, megtámogattuk a fiatalság foglalkoztatását – és jobb-program-nem-lévén-bűnözés megelőzését, - de a kérdés akkor is bennem maradt, hogy vajon a fekete-fehér ellentét oldásán túl az árnyalatok mikor tűnnek el véglegesen a egyenjogúság mesterségesen hypozott medencéjében? 

 

2 komment

2011.04.02. 11:15 tokivagyok

nairobi (03.01.)

Átráztuk magunkat az Egyenlítőn! Immáron hivatalosan is (nemcsak érzés szerint) nyár van. Elsuhansz egy sárga tábla mellett és realizálod, hogy jól átsülve átléptél a világ másik oldalára... 

És ez szinte szimbolikus átlépés volt, mert innentől aszfaltozott úton haladtunk a civilizáció felé...

Három hónap harmadik világ után Nairobi egy üdítő afrikai színfolt. Szinte nyugati urbanizáció, toronyépületekkel, üvegpalotákkal, multinacionális irodaházakkal, kávézókkal, élettel. Érdekes vegyülete a fejlődő ’újságnak’ és az elmaradott ’régiségnek’. Híres és hírhedt. Napnyugta után nem nagyon akarsz az utcán mászkálni, de addig magadba szívhatod Afrika (leendő) harmadik központjának minden érzékszervet csiklandozó, ’feltörekvő’ hangulatát. Még és már nem. Odafelé tartva, de még nem megérkezve! Különleges!

A város szívében szabadon sétálhatsz, sőt ellátogathatsz az expat, luxus külvárosokba is, de néhány kerületet szimplán nagy ívben elkerülsz. Beülsz egy kávéra, élvezed, hogy végre kérés nélkül kapsz evőeszközt a rendelésedhez, de figyelsz, mert még felbukkanhat egy fél csótány az ebéded közepén. Ez Nairobi. A lökhárító, a puffer két (vagy három) világ között és az utolsó állomás Afrika észak/kelet/közép/fekete régiójában.

 

Szólj hozzá!

2011.04.02. 08:52 tokivagyok

rift (02.27.)

Tovább, tovább, tovább… Még egy állomás Észak-Kenyában a főváros előtt. Maralal városában, a teveversenyek központjában. Persze a versenyeken kívül nem sok minden történik itt, igazából kicsit Clint Eastwood kergető Vadnyugat hatása van az egész ’porfészeknek’. Aszfaltnak nyoma sincs és az Egyenlítő közelsége vakító fényeket és levegőremegtető hőséget eredményez…

Mivel azonban egy újabb ételmérgezés miatt néhány napos kényszerpihenőt voltunk kénytelenek itt beiktatni, én – aki jelen esetben jobban viseltem a megpróbáltatásokat – tökélyre fejlesztettem az ’egy villanyrezsón elkészíthető ételek’ skáláját (ld. mangó-papaya torta saját pörkölésű mogyoróval + a körülmények :)) és élvezetem a mindentől való elszakadás utolsó pillanatait… Csend, nyugalom és béke.

Na meg a nejlonzacsik… Mert azok vannak. Etiópia meglepő tisztasága után Kenyát már megfertőzték a civilizációt jelképező zacskók, amik önálló életet élve hol magányosan, hol falkákban lepik el az utcákat, a növényeket, a környezetet. De mivel ez mást nem zavar, így én is csak rövid ideig hagytam, hogy a zörgő szörnyetegek belopózzanak a világbéke hangulatomba…

Egy ilyen zavarmentes, ’szilárdabb’ délután folyamán beterveztünk egy Rift-völgy (Nagy-hasadékvölgy) mustrálást. Út és buszjárat hiányában felkutattunk két vállalkozó kedvű motorost, hogy fuvarozzanak el minket a közelben található Lesiolo-hoz (World’ View), ahonnan 120 km-es körzetben vizslatható a völgy különlegessége. Persze, említenem sem kell, hogy az út maga is egy életreszóló élmény volt, mert míg ők három télikabátba és – ugyan szíjtalan és roggyant – bukósisakba bugyolálva kormányoztak, én pédául egy szál trikóban kapaszkodtam az életemért. Az út maga semmivel sem volt jobb, mint Észak-Kenyában bárhol, így néha olyan turbo boostos ugratásokat produkáltunk, amit KIT is megirigyelhetne. Nagyon féltem, bár a sofőrök teljesítménye messze megéri a kreditet. És túléltem… Oda és vissza is… És ha valamit tanultam, az az, hogy csodák márpedig léteznek. A táv sikeres teljesítése egy, míg a környezet szépsége egy másik… Hihetetlen, hogy ilyen helyek léteznek! Lenyűgöző!

Szólj hozzá!

2011.04.02. 08:30 tokivagyok

samburu (02.25.)

Megtettük. Beneveztünk egy igazi kenyai szafaritúrára. Persze nem a NAGY és híres parkokba, hanem amolyan visszafogott módon egy kisebb ötvözetbe, ami igazából három park vegyítéséből jött létre. Samburu, Buffalo Spring és Shaba parkjai tömve vannak a ’Big Five’ állataival, úgyhogy a kibérelt kisbuszunk ugyan szétrázta magát és bennünket is, de a természet ilyentén közelsége mindenért kárpótolt. Számos antilopfajta, zsiráfok, zebrák és elefántok csordái fogadtak minket váltakozó örömmel és mindemellett szerencsénk volt még egy hihetetlen éhes oroszláncsaládhoz és egy vadul fényképező turistahordához is. Egyszóval a komplett csomagot kaptuk…. Megfigyelhettük mindkét oldalt. Láthattuk magunkat kívülről, ahogy fejvesztve próbáljuk rögzíteni az állatok mindennapjait jelentő létfenntartási küzdelmet és láthattuk őket, ahogy legkevésbé sem zavartatják magukat a lecsupaszított majmok beregő hadjárata által.

És ezt jó érzés látni. Persze megkérdőjelezhető, hogy melyik a nevetségesebb; ahogy a majmok egymás szőrében keresik a kisebb élősködőket, vagy ahogy az antilopok hosszú nyelvükkel folyamatosan az orrukban turkálnak, vagy a színes-szagos-hangos turistacsoport, akik az ablakon kilógva ’csattogtatják’ a digitális kamerákat. De ezek vagyunk mi. Ez az élet rendje. Mindig lesz néző és remélhetőleg mindig lesz látnivaló is… Az pedig tény, hogy az állatvilág lenyűgöző, az iparág pedig prosperáló. Vannak ugyan fokozatok a medencés, parkon belüli szállodák és az elektromos kerítéssel körbekerített, viharvert sátorhelyek; a négykerék hajtású dzsipek és a rozzant, bérelt kisbuszok; a hetes szuperszafarik és az egynapos ’benézők’ skáláján, de a vadon vonzereje akkor is konstans marad.   

Egy kávészünet erejéig azonban mi is betértünk az egyik csili-vili resortba, amit persze nem bántunk meg, mert míg kint az ’utcán’ csak nescaféval kedveskednek, addig itt a körbekerített luxusberkekben végre volt szerencsénk egy igazi kenyai kávéhoz. Minden pénzt megért. Persze sokat dobott az összképen, hogy közvetlen közelünkben egy vizipaci figyelte az élvezeti igyekezetünket és majmok sora próbált a madártársakkal hol békés, hol kevésbé békés módon osztozni a sütimorzsáinkon. És akkor még nem is említettem a ráncos bőrü óriás elefántokat a háttérben és a átvonuló zebra és zsiráfcsordát a terasz alatt. Tökéletes helyválasztás.

Első szafariélmény, ami jobb és tartalmasabb nem is lehetett volna és rendkívüli elégedettséggel sikerült 12 óra megfeszített koncetráció után egy hegyes-völgyes csodálatos naplementével zárni a napot. Szinte giccses, de így igazán kerek és tökéletes…

 

Szólj hozzá!

2011.03.01. 13:22 tokivagyok

jambo (02.21)

South Omo kavalkádjából ambivalens és erőteljesen polarizált érzésekkel távozván átléptünk még egy határt Afrikában. Immáron Kenya országában kísérletezek a túléléssel és meg kell hagyni az első benyomások rendesen próbára tették az képességeimet. Észak-Kenya nemcsak méltón hírhedt, de nagyjából járhatatlan, azaz aki idetéved, az vessen magára...

Eddig azt hittem Etiópiában már minden infrastrukturális hiányosságot megtapasztalhattam, de ez még a legádázabb elképzeléseimet is messze felülmúlja. A kenyai Moyalétól az első élhető városig megteendő 277 km valószínűleg a Pokolba vezető útnak a tökéletes mása… És persze ezen túlmenően is kevés errefelé az élvezhetőségi cirógatás. Átlépvén a határvonalat az embert újra pofonvágják a bepróbálkozások, az új országba való átlépési asszimilálódás hiányában történő csalódások, átverések és a kezdeti nehézségek úgy általában.

De kezdjük az elején. Mivel Afrikáról beszélünk, ezért természetes, hogy a határátkelő 8 órakor nyit és a busz Marsabitba szintén 8 órakor távozik, így abszolút lehetetlen elérni, tehát, ha az ember nem szeretne egy minősíthetetlenül barátságtalan porfészekben éjszakázni, akkor szépen duplaárért felkéredzkedik egy Jeep-re, vagy egy ökörszállító teherautó rácskeretére. Gondoltuk az első még mindig szerencsésebb vállalkozás, így befizettünk a Jeep csomagterében kialakított padra, gondolva, hogy a nagyjából 3 órát röhögve végigüljük.

Hát nem így történt. Végül a nem egészen 300 kilométert 6 órán keresztül utaztuk egy leponyvázott sátorban, de még így is akkora porban, ami minden levegővételt használható oxigénért való küzdelemmé tett és minden létező és nem létező pórust eltömített. Persze a ponyva a kilátást is meggátolta, de ez kevésbé volt zavaró, egyrészt mivel az egész út egy mérhetetlenül unalmas, de legalább végtelennek tűnő lávakősivatag, másrészt pedig azért, mert a köveken való száguldás akkora erőfeszítést és koncentrációt igényel, hogy az ösztönöket és az érzékszerveket így is lefoglalja a puszta összpontosítás. Nem viccelek. Az egyik utastársunk (a - normál méretű!!! - Jeep hátuljába zsúfolt 12!!! emberből) egy hatalmas, természetes ugratónak köszönhetően úgy beverte a fejét, hogy komoly agyrázkódással kombinált nyílt szemöldökrepedést szenvedett (amelyre az egyetlen, segítőszándékú gyógymódunk - jelen körülmények között – egy jól pozícionált ragtapasz és néhány ájulás előtti pofon volt). Leírhatatlan szenvedés, fizikai fájdalom és kínlódás. Egészen pontosan 3 nap kellett, mire kipihentem jómagam is a hátfájdalmakat és meggyőződtem, hogy még minden csigolyám a helyén van és ott is akar maradni. Senkinek nem ajánlom ezt az távot. Míg Etiópiában a kínaiak legalább építik az utat és ahol nem is, még ott is látszik az elképzelés és akarás, addig itt ennek még a kósza szikrája sem.

Az út legkellemesebb pillanata természetesen a megérkezés volt. Szerencsére találtunk egy - afrikai értelemben - abszolút kellemesnek mondható szállodát, amely sokat segített a regenerálódási folyamatban. És volt áram. És víz. Persze a második nem sokáig, de aztán maradt a jól megszokott vödörmódszer és a személyzet forralt vizű kedvessége.

Az újraönösszerakási procedúrát megfűszereztük egy – kenyai!!! - biciklis krátertúrával, hogy helyben mondhassunk köszönetet az utazás élvezhetőségéért felelős szivacsos lávakövekért. Az extrém múltbeli vulkánaktivitásnak köszönhetően szerencsére nem kellett messzire menni az - alapból majdnem defektes (szerintem így gyártják őket) - drótszamárral, mert lépten-nyomon tarkítják errefelé a környezetet az efféle széltekerő lyukak. Szép, szép, de…

Meglátogattuk volna a helyi Nemzeti Parkot is némi zebra és buffalo állatért, de közölték velünk, hogy az elmúlt napok esői kikergették őket a parkon kívülre, így nem maradt más hátra, mint érzékeny búcsút venni az egyáltalán nem kellemes első benyomással szolgáló Kenya kaputól.

Második állomás Isiolo, ami annyira meleg, hogy az ember nyársra húzott ebédnek érzi magát. Ergo Kenya továbbra sem szimpatikus. Persze ezen az összképen semmit nem segített az Isiolo-Marsabit táv megtétele, amelyet - a rendkívül gondosan kibélelt csomagolás ellenére is - 5 tojásunk bánt, nem beszélve az én saját porcikáimról.

Jó, jó, tudom, hogy a beszámoló jelentős részét - eddig - az utazás igazából leírhatatlan körülményei teszik ki, de szerintem nincs olyan ember, aki kiszállván egy ilyen fizikai kínszenvedés járatból mosolyogva néz körbe és leülve a főutca közepén található rothadó pocsolya partjára őszintén örül a színes lepkéknek és áhítattal hallgatja a békés békakuruttyolást és a távoli madárcsicsergést. És egyébként is… Etiópia sokszínűségéből jövet, higgyétek el, nem könnyű újat és szebbet mutatni.

De nézzük objektíven... Kenya sokkal fejlettebb afrikai ország, mint a környéken bármelyik. Turisztikailag sokkal nagyobb aktivitás jellemzi még a 2007 évtől kezdődő visszaesés ellenére is (politikai indíttatású, de rendkívül szerteágazó problémás lázongás sorozatok), így a ’mzungi’ (fehér ember) igényei sokkal szélesebb mértékben elégítődnek ki, ami mindenképpen üdvözítő. Kaptunk is néha ferde pillantásokat, amikor feltettük az Etiópiában – az egyérteműségig kifejlesztett és jól - begyakorlott szállásra vonatkozó kérdéseket, miszerint:

-          Van szabad szoba?

-          Fürdőszobával?

-          Jó, jó, de WC is van?

-          A szobában? (meglepő, vagy sem, de erre mindig külön rá kellett kérdezni)

-          És víz?

-          Most is?

-          Meleg? (itt, még ha a többi stimmelt is, Etiópiában mindig egy ’naperszemiaszartképzelszte’ mosoly volt a válasz)

-          Villany (vagy legalább egy nyamvadt generátor)?

-          Folyamatosan?

-          És konnektor?

Szóval itt minden van, ami a kényelemhez szükséges, az egész csak pénz és költségvetés kérdése, hiszen minden turista érdekkörbe tartozó lehetőség jóval költségesebb, mint az északi szomszédnál. Persze az árszínvonal általánosan is magasabb, de a Kenya fő turisztikai attrakcióját képező természeti kincsek – éd. Nemzeti Parkok – látogatása például kiemelten drága mulatság a szorított nadrágszíjjal utazóknak. Valahol persze érhető, hiszen, ha az ember túlnéz a pénz szűkén, akkor láthatja, hogy a belépődíjak a parkok flóra és faunájának a megőrzésére, valamint az orvvadászat/orvkereskedelem hatékony visszaszorításra fordítódik (legyünk optimisták J)! Szóval tagadhatatlan, hogy a ’Big Five’ (elefánt, oroszlán, rinocérosz, buffalo, leopárd) élmény vonzerejének köszönhetően Kenya szafaridesztinációnak ideális és melegen ajánlható.

De mi van ezen kívül? Nekem kicsit szegényes a kínálat - ami nem meglepő, hiszen többnyire mindent erre a lábra építenek -, de mint korábban említettem én jelentősen elfogulttá váltam az etióp nemzet iránt.

Na jó, természetesen tagadhatatlanul itt van még a kenyai törzsi kultúra is, ami szintén elég disztinktív és cseppet sem színtelen. Ellenben a törzsi emberek errefelé sokkal zárkózottabbak és talán kicsit félelmetesek is, úgyhogy nehéz kölcsönösen érdeklődő, barátságos mosollyal kísért, kéz- és lábkommunikációba bocsátkozni. Ők egyszerűen nem akarják. Nem akarnak attrakció lenni, hagyják őket a maguk levében pácolódni és ezt én még el is fogadom. Megelégszem a látványuk csodálatával, ahogy büszkén viselik a vastag gyöngynyakláncok, orr- és fülbevalók, színes sálak, fejdíszek és egyéb kiegészítők garmadáját és messziről tisztelem népi szokásaikat (ami talán nem is olyan nagy baj a harcias erőszakosságukból kiindulva).

Tudom, hogy folytathatnám a felsorolást Mt. Kenyával - ami Afrika második legmagasabb pontja -, vagy az óceán partjának zegzugos kínálatával, netán a vízi élővilág tarkaságával, vagy kereshetném tovább a specifikumokat, de ezt még én nem akarom… Nekem innen egyszerűen hiányzik valami… Vagy lehet, hogy belőlem hiányzik… Vagy csak a dekóderem romlott el… Így vagy úgy, egyelőre még nincs meg az, ami sokáig itt tartana, vagy további kutatásra ösztönözne… Persze ez az én ’leképezésem’ és lehet, hogy ez szimplán egy újabb göröngyös, belső ’járat’ lesz, mintsem attraktív külső ’disztrakció’.

Szólj hozzá!

2011.03.01. 13:21 tokivagyok

etióp legek (02.17.)

A legkellemesebb: határátlépés Szudánból. Változatos panoráma, hegyek, zöld, kultúra, élet!

A legvallásosabb: Debre Haile Selassie templom Gonderben. Semmi nagy fakszni, de mégis csontig hatoló ’szent’-ség!

A legvisszásabb: South Omo misszionáriusai, akik egyszerűen nem hagyják a törzsi vallások gyakorlását és feltétlenül megtérítendő pogánynak néznek minden hagyományörzőt… Édesgető, lekenyerező érdek hajtott ’jótékonykodás’!

A legfesztiválisabb: Timkat. Kereszténység Afrika módra egy legkevésbé Afrika jellegű országban.

A legszédítőbb: Simien-e magasságok és mélységek!

A legviccesebb: a helyiekhez hasonlóan kecskeszállítás nyakon próbálkozás. Új barátra leltem, az biztos!

A legtanulságosabb: az árvaházakba és a segítőközpontokba tett látogatások.

A legegyszerűbb: Awra Amba elszigetelt szimplicitása.

A legfinomabb: a friss gyümölcslevek avokádó, papaya, mangó, ananász, banán, narancs és egyéb ízekben fillérekért az északi részeken (a legolcsóbb és az egyik legfinomabb Bahir Darban kapható).

A legturistásabb: Lalibela, szoros versenyben South Omoval. Mindkettő nehezen megközelíthető, de pont ezért óriás, megszüntethetlen lábnyomokat hagyó hatásmechanizmussal.

A legokosabb: egy rezsó beszerzése. Szerintem életet ment (máramikor van áram)!

A legcsillagosabb: Bale hegyikunyhós éjszakák

A legnehezebben megszokható: a folyó víz hiánya (bár a hidegzuhany és a zseblámpázás/áramtalanság szorosan követi). Szinte újra kell kalibrálnod magad, amikor újra a zuhanyból jön a víz és nem kell vödörözni. A másik aspektus pedig a csap. Általában, ha volt is, abból még akkor sem jött víz, ha egyébként ’folyt’, így minden kézmosás komplett fürdést jelentett még a ’zuhanyzós’ helyeken is.

A legkönnyebben megszokható: a kommunikációs csatornák hiánya. Először még méltatlankodsz, hogy nincs TV, aztán, hogy nincs internet, aztán már térerő sincs, de azt veszed észre, hogy nemhogy nem zavar, de még kedveled is a totális ’elvágódást’.

A legfárasztóbb: a 6. óra (és minden, ami azon túl van) lóháton Adabába tartva a Bale erdőből kifelé.

A legmadarasabb: Awassa, a maga és a környékbeli tavaival rengeteg, színes, hangos és egyáltalán nem félő madárnak ad otthont.

A legidegesítőbb: ’faranji’. Lépten-nyomon, kéregetéssel, vagy egy jól formulált ’fuck you’-val kombinálva.

A legropogósabb: a helyi injera kenyér homoktartalma, amely civilizáltság csökkenésével fordított arányban emelkedett.

A legundorítóbb: az emberi ’output’ illata. A lehető legmeglepőbb helyeken – de leginkább mindenhol - találkozol az emberi fekália szagával, ami természetesen a csatornázási hiányosságoknak köszönhető, de ettől függetlenül gyomorforgató.

A legélménydúsabb: a South Omo-beli törzsi időutazás az összes rákfenéjével.

A legszebb fekvésű város: a két részre osztott Arba Minch. A déli, hegyi – Shecha - részen található Bekele Mola hotelből belátható az egész Nechisar Nemzeti Park, a rozsdaszínű Abaya tó – amely a Rift völgy legnagyobb tava – és az unalmasan kék, krokodillakta Chamo tó, valamint a kettőt elválasztó ’Isten hídja’. 

 A legmeglepőbb: a tisztaság. A környező országokhoz képest itt meglepő műanyagzacsimentesség van!

A legtortúrálisabb: megfelelő pótlékot találni a végérvényesen kiszolgált, keréktörött ’elefántnak’ a helyi minősíthetetlen bőröndpiacon.

A legszomorúbb: az országgal és az emberekkel szembeni, kommunikációs csatornák által generált, javarészt megalapozatlan, prekoncepciók, valamint a nyugati ’segítség’ megkérdőjelezhetősége.

A legkedveltebb/legkedvesebb: az egész ország. Az etióp csomag. Megkérdőjelezhetetlenül méltón kerülhet a kedvenc desztinációk listájára.

utazó legek

A legrázósabb: dél felé vezető úton, amihez képest a Thököly út ’fénykorában’ is tükörsima. És nem viccelek! Óriási bukkanók egyáltalán nem megfelelően megválasztott sebességgel, ami vagy sírásra, vagy kommunális nevetésre kényszerítette még a helyi, edzett utas közönséget is.

A leghosszabb: 4 órán keresztül állva utazni tízszeres áron egy leírhatatlanul túltöltött buszon csomagokkal, emberekkel, tyúkokkal, bűzzel, porral és útnak nem minősíthető körülmények között.

A legkalandosabb: South Omoból egy teherautó hátulján zsákokon ’kiszabadulni’. Poros, égetően napos és rettenetesen rázós, de nemkevésbé kényelmetlen, rendőrveszély esetén ponyvával takart út!

A legkényelmesebb: Lalibelából az akkor-még-nem-is-sejtettem-mennyire luxus túra Addisig.

Szólj hozzá!

2011.03.01. 13:01 tokivagyok

south omo (02.13.)

Hihetetlen, de vannak népcsoportok, amelyek a nyugati világtól még gondolati síkon is fényévekre vannak. South Omo ilyen. Az itt élő emberek pár évtizede még azt sem tudták, hogy a saját országuk nagyobb, mint a városuk határa. És a saját országuk sem tudta, hogy ott is élnek ’etiópok’. Pedig de. Ugyan tökéletes elszigeteltségben, törzsi szokások és hagyományok rendszerében, saját nyelvjárással, de mégis az országhatáron belül. Kérdéses, hogy meddig lesz ez még így, mikor éri el és szippantja be őket is a nyugati tornádó, amelynek az előszele már így is jelentős változásokat eszközöl a helyi normákban, de egyelőre még tartják magukat és a szinte nem létező infrastruktúra és a lehetetlen útviszonyok hatékony ’segítséget’ jelentenek a rozoga ’vár’ védelmében.

De ne rohanjunk előre… Hogy mi is pontosan South Omo? South Omo a törzsi kultúra édenkertje, amolyan élő múzeum nekünk nyugati kényeztetésben nevelkedetteknek, az ’igazi’ mesebeli Afrika… Több tucat törzs, néhány több tízezres ’tagsággal’, néhány párszázas létszámmal, de mindegyik egyedien különleges rituálékkal és szokásokkal. Az öltözködési sajátosságoktól, az öncsonkítási módszereken és harciasságon keresztül a ceremóniákig, az itt élő embercsoportok szenzációsak. Szenzációsak, mert hihetetlennek tűnik, hogy a XXI. században ez – szándékos színpadiasság nélkül - létezhet!

Etiópia délnyugati csücske egy léket kapott hagyományörző hajó, amely utolsó levegőért kapkodva próbálja kivédeni az elkerülhetetlen süllyedést. De egyelőre még itt van nekünk ez az ’Atlantisz’ a maga ámulatba ejtő környezetével, színeivel, illataival. Az odavezető út egy hatékony felkészítés, amely kétséget kizárólag ráz ki minden kényelmi berögződést a vállalkozó kedvű látogatóból, de így megérkezve a látottak és tapasztaltak függvényében szilárdabb bázisra építhető újra a ’nyugati’ értékrend.

A környezet nem feltétlenül csodálatos, - pláne az északi és keleti hegyvonulatok és erdők után – sőt inkább kopár és sivár jelzőkkel illethető, de a kulturális töltet intenzív és pompás színekkel tölti meg a képeskönyv ábráit.

A népekről… Talán a legismertebb a Mursi csoport. Ők ’folynak’ a média csapjából, a hölgytagok ajkába helyezett agyagtányéroknak köszönhetően, pedig a Hamer, Bena, Karo, Bumi, Ari és a többiek nem kevésbé érdekesek. Némely törzsek szabadon vegyülnek, házasodnak, de az ellenségeskedés sem kizárt. Itt még minden a ’régi módszer’ szerint működik. Amit védeni kell, azt védeni kell, legyen szó asszonyról, állatról, kultúráról…

Az arcul vágó különlegesség (a Mursi tányéron kívül) természetesen a külcsíny, hiszen ez az, amit először vesz észre az ember. A hölgyek - férjezettségi állapottól függően – hosszabb-rövidebb kellően feldíszített kecskebőr/szőr szoknyákban és ’előkében’ pompáznak és színes gyöngyláncokat viselnek fejen, karon, bokán, nyakon, bárhol. Néhány frissebb generációbeli tag magára ölt egy pólót, de jellemzőbb a meztelen felsőtest, szabad cicimutogatással. A legfontosabb ismertetőjel a saját és mások által okozott sebhelyek, amiket hamuval kezelve tesznek bámulatosan szembetűnővé.

A helyi frizuradivat zsír-ochre kombinációval különlegesen rozsdaszínűvé varázsolt fonatok, amely metódus egyedi bevonatot képez nemcsak a fejtetőn, de lecsorogva a ’ruhán’ és a bőrön is.

A férfiak többnyire egy keskeny szoknyácskába ’bugyolálják’ magukat, ezenkívül csak egy bőröv és az elengedhetetlen fejtámasz a felszerelésük. Némelyiknél a törzsi/egyéni szokások és harciasság függvényében egy kellemesen vidám macséta is található.

Természetesen a hovatartozás és az elnyugatiasodottság szerint némely csekélyebb variáció előfordul (például a vastag bőrnyakörv a Hamereknél, vagy a férfiak sárturbánja a Benáknál, illetve a különböző testrészek kipingálása bármelyiknél és persze a civilizált ruhadarabok egyéni felhasználása), de ez az általános ’jelmez’ a south omoi népeknél..

 És akkor ott vannak a szokások… Például az ökörugrás ceremónia, ami a férfivá válás kezdete. Az ’ünnepség’ a nők korbácsolásával kezdődik, akik nemhogy nem bánják, hanem hangosan bátorítják a férfiakat, hogy erősebben ütlegeljenek. Nálunk ez a perverzió és a büntetendő kategória, de náluk esszenciális rituálé. A nők mazochizmusa után következik a kedves vállalkozó kedvű, aki egymás után próbál bakot ugrani az egyáltalán nem jámbor bikákkal, akik sorba állítódva - háromtól akár huszonfős létszámmal – a legkevésbé sem működnek együtt. A sikeres teljesítés után a fiatalember jogot szerez, hogy családot alapítson (eddig a pontig, a hagyományok szerint, minden törvénytelen, ’baleseti’ gyermeket meg kellene ölni), jószágot birtokoljon, vagy szót kapjon a ’tanácsban’ (persze a fontossági sorrend nem feltétlenül ez). Az asszonyság keresés tradicionálisan igazából nem is az ő feladata, hanem az apuka felkerekedik és a környező falvakba felkutatja az eladósorba került mennyecskéket és megállapodva az apóspajtással leperkálja a díjat a megfelelőnek ítélt családnál.

Az esküvő szintén érdekes jelenség. A legérdekesebb jellemzője pedig az, hogy nincs. Legalábbis a mi értelmezésünk szerint nincs. Az ő értelmezésük viszont a következő: Asszonyka a barátosnéivel csomókat köt egy madzagra (mert ugye nincs naptár), attól függően, hogy hány éjszaka múlva indul a kiszemelt urához és ezt szétosztva hívja meg a ’násznépet’ a búcsúbulijára. A buli pedig annyit jelent, hogy jósokmindenki megjelenik és az arát körülülve énekelnek, miközben ő szomorkodik. Ezt követően az örömanya mindenkit megkínál helyi kávéval (ihatatlan lötty) és aztán tánc címszóval ki tud magasabbra ugrani háromra (ROM-ra) versenyt rendeznek. Na jó, kicsit viccesre festettem a képet, pedig igazából magával ragadó élmény. Az énekléses rész különösen átható, mert a puszta holdfénynél ütemesen kántálva, énekelve, tapsolva ejtik szinte transzba a távozót, magukat és minden jelenlévőt. Tényleg fantasztikus. Fantasztikusan egyszerű, egyedi és rituális.

A lakóhelyük szintén megérdemel egy körképet, ugyanis minden nyugati cikktől mentes. Azt ugye mondanom sem kell, hogy se áram, se víz, se gáz (persze ez az egész South Omo régióra igaz). A kunyhókban nemes egyszerűséggel semmi sincs. A földön ülnek, vagy a ’kertben’ egy árnyékot adó fa alatt és organikus edénykéből isszák az ismeretlen eredetű, de rendkívül undorító helyi főzetű alkoholt, vagy a még bizarrabb kávét, netán a multifunkcionális fejtámaszon fejet, vagy popsit pihetetve elmélkednek az élet helyi értelmén (vagy a nap erején, vagy mitoménmin). Vagy elmennek vízért az egyik állam által felállított és klórozott vizet szolgáltató kúthoz. Persze nem sietnek, mert - a piaci nap kivételéve - sok más dolguk a száraz időszakban úgysincs. Véletlenül – és titokban – betévedtem egy ilyen faluba és minden elkorcsosulás-mentesen kaptam a lehető legkedvesebb törzsi mosolygós vendégszeretetet, szimpátiát és őszinte érdeklődést, ami számomra óriásit lendített az egész törzsi történeten. Csak én és ők, értetlenül és érdektelenül...

A piac. A piac egy külön tanulmány. A környékről összegyűlik apraja-nagyja, ettől minden nagyon színes, különleges és ’törzsiesen’ sokrétű. Te meg szájtátva állsz a közepén és próbálod magadba szívni és mélyre raktározni az élményt, anélkül hogy túlzottan offenzívan bámulnál egyedeket. Nem lehet igazából leírni, ahogy a műanyag zacsiból dohányt áruló asszonyok dealerkednek, vagy a zöldséget és gabonaféléket árulók méla unalommal nem próbálnak differenciálódni a több tucat hasonszőrűtől. Annyira más, annyira új, annyira fenomenális, annyira elementális, egyszerűen annyira…

DE! Mindig van egy de! South Omonak van egy másik arca is, amely sajnos egyre ’látványosabb’. Ez pedig nekünk köszönhető. Nekünk, odalátogatóknak. Mivel mi vagyunk és jövünk és egyre nagyobb létszámmal támasztunk követelményeket a helyi szolgáltató szektornak, sajnos elkerülhetetlenül generáljuk nemcsak a helyi elképesztő inflációt, hanem a turista színházat is. Hogy mit értek ez alatt? Egyik oldalról a drágaságot. Kezdve a közlekedéssel, hiszen South Omoba eljutni nem egyszerű, pláne, ha az ember nem saját kocsival, hanem gyalogszerrel és helyi alkalmatosságokkal közlekedik. Busz az ritka, mint a fehér holló errefelé, így ezt kihasználva a transzport költségek az eget verik és Etiópiában sehol máshol nem tapasztalható lehúzásra adnak lehetőséget, hiszen a mozgást szolgáló truck-ok sofőrjei tudják, hogy hiába mondanak tízszeres árat, akkor is fizetni fogsz, mert különben lehet, hogy napokat várhatnál a következő lehetőségre. Persze ezenkívül az élelmiszer, a szállás, az étkezés, egyszerűen minden elképesztően és felháborítóan faranji árasított.

De efelett még szemethunynál, mert a lehetőségvadászathoz a saját ’civilizált’ vadonodban már hozzászokhattál, hiszen opportunistákkal otthon is tele van a padlás. Ellenben a helyiek is rákaptak a turista ’örömökre’ és a gyerekek még a járás előtt megtanulják, hogy ’ju, ju, giv mi máni’, illetve ’foto, foto, foto’, netán ’van börr (helyi fizetőeszköz), van börr’. A szülők pedig előszeretettel küldik ’vadászni’ a puttókat. A hullámvasút és a fagylalt talán egy életre rejtett értelemmel bír számukra, de a kedves, takonytól fénylő mosoly talán kicsikar némi aprót a nénibácsiktól, hiszen – többek között - a fényképekért is fizetni kell. Az általános tarifa 1-3 birr (kb. 15-50 HUF) és kattanásonként perkálsz. A legdrágábbak a Mursik, ők akár 5 ETB-t is elkérnek.

Még talán ez is átmegy a rostán, de sajnos a felsorolásnak itt még nincs vége. Az egyik legszomorúbb tény, hogy egyre több a ’faker’, azaz a hamiskodó. Ez annyit jelent, hogy a törzsi emberek is felmérték, hogy a helyi piac nemcsak számukra fénypont a héten, hanem a turistáknak is, azaz sokan magukra öltik az ünneplő felszerelést és önmagukat bocsájtják áruba a bámészkodó faranjiseregnek, amolyan autentikus modellként. Persze egy idő után látod, hogy ki az, aki csak lézeng és túl ’csinos’ és nanáhogy nem őt fényképezed, de ez akkor is zavaró tényező.

Ha nagyon engedékeny vagy, akkor még ezt is megérted, (pláne miután találkozol egy-két szervezett úton résztvevő lengyel/orosz/német hülyével, aki annyit bír mondani a túlárazott sörét szopogatva (amit persze csak neki hoztak erre a környékre) – miután sokkal több törzset látogathatott végig a légkondicionált Jeep konvojával, mint amennyit te fel tudnál sorolni -, hogy ’hát tudod hogy van ez, a harmadik falu után mindegyik egyformán koszos és undorító), de amit tényleg nem tudsz megemészteni és hányinger jellegű rohamokban tör rád a becsapott csalódottság érzése az a helyi professzionálisan álcázott segítőkészség. A fiatalabb generáció néhány erőszakosabb férfitagja ugyanis önhatalmúlag ’guide’-osította magát és mosolyogva segédkeznek minden turista aktivitásnál. Az első egy-két jólirányzott, parasztlengő erejű pofonnál rájössz, hogy a segítőkészség miatt nem tízszeres, hanem húszszoros árat fizettél és mégis szinte elkerülhetetlenül esel bele a csapdába újra és újra főként az elszigetelt kiszolgáltatottságodból következően. (Persze ez a szervezett utaknál nem ennyire érezhető, de ott alapból van jelentősen felülkalkulálva minden.) És az önjelölt idegenvezetők rettenetesen pofátlanok. Ha nem a mosolygós taktikával próbálkoznak, akkor komoly arccal szednek belépőt a falvakba, vagy ajánlanak kihagyhatatlan lehetőségeket. És néha nem lehet őket kikerülni… Az egyetlen lehetőséged, hogy nagyon figyelsz és megpróbálsz minél kevesebb ’segítséget’ igénybe venni, hogy a lehető legkisebb mértékben mérgezd az egyébként életreszóló élményedet.

Mindent összevetve South Omo csodálatosan egyedi és egy olyan ’jelenség’, amit egy életre magaddal viszel, de mint egy kedves, idősebb, francia ’hátizsákos’ pár férfitagja mondta ’ South Omo minden évben kicsit kellemesebb élmény, mint következő évben és kellemetlenebb, mint előző évben!’. A Maldív-szigetekhez hasonlóan ez a ’sziget’ is lassan eltűnik, de addig még annyit fölöznek le belőle az ott élő keselyűk, amennyit nem szégyellnek, még akkor is, ha tudják, hogy a viselkedésükkel csak a léket nagyítják és  így aki egyszer már volt ott, annak nem biztos hogy az egész mégegyszer ’megéri’ az erőfeszítést…

 

 

Szólj hozzá!

2011.02.19. 15:50 tokivagyok

a függöny mögött... (02.09)

Utazol, de mégsem ’csak’ turista akarsz lenni. Látni akarsz, nemcsak nézni. Azt, amit mutatnak és azt is, amit nem. Élvezni akarod a ’show-t’, de tudni akarod mi zajlik a színfalak mögött. És ez nem egyszerű kihívás. Persze, ha az ember ezt szeretné, akkor vállalni kell a következményeket. Vállalni kell a fizikai és lelki terheket, a látványt, az illatokat és az érzéseket… És erre különösen nehéz felkészülni.

Bekukkantasz a függöny mögé, meglátogatsz különböző szervezeteket, központokat, mert kíváncsi vagy, mert meg akarod érteni… De nem tudod, mert sokszor a hiányosságok nemcsak az állami ellátásban vannak, hanem az emberi magatartásban, hajlandóságban is.

Igazán szomorú dolog látni a hanyagságot, a nemtörődömséget, de különösen szomorú, hogy tudod, hogy nem szándékos, hanem egyszerűen itt ez a szokás. Itt így működik a ’rendszer’. Az átnevelés, az edukáció pedig rettenetesen lassú folyamat, pláne az elmaradott körülmények között - a nagyvárosok fiatalabb generációja már mutat némi haladást, de még ez is nagyon kevés. A betegségek terjedése szinte megállíthatatlan, hiszen mire a helyiek elmennek orvoshoz, általában már túl késő. Az állatgondozásról és jóllétről meg ne is beszéljünk…

Emberek és jószágok, gyerekek és felnőttek, fiatalok és öregek szenvednek, sőt halnak meg nap, mint nap, azért mert nem tudják, vagy nem gondolják, vagy egyszerűen nem érdekli őket… És mégcsak nem is hibáztathatod őket érte… Csak sajnálod, próbálsz segíteni és reméled, hogy lesz egyszer ez másként… Pedig nem biztos! Mert mindig lesznek fejlődő régiók, ahol olyan helyzetek és körülmények vannak, amik a fejlett országok részére felfoghatatlan és érthetetlen jellemzőkkel rendelkeznek. És persze ott van a korábban felvetett önfejlődési gátolás is… A ’Mikor és mivel teszel ’elég’ jót?’ megválaszolatlan/megválaszolhatatlan kérdése.

Úgyhogy kicsit szenvedsz magad is. Szenvedsz, mert látod; szenvedsz, mert hallod; szenvedsz, mert érzed; szenvedsz, mert sajnálod és szenvedsz, mert csak a tüneteket enyhítheted, a baj forrására nincs ráhatásod, azaz igazából tehetetlen vagy…

Nem akarok részletekbe menni, illetve a legtöbb élmény és tapasztalat nem leírható és nem leírandó, de egy pár – cenzúrázott - kép egy munkaállati orvosközpontban történt látogatásról a www.cernius.ly-n megtekinthető!

Szólj hozzá!

2011.02.19. 15:45 tokivagyok

bale (02.04.)

Újabb luxuskirándulás. Nem olyan mértékű, mint a Simien hegységbeli, de a mindennapos költségvetéshez képest jelentős. Viszont megérte. Mert Etiópia egyszerűen gyönyörű. Magasságok és mélységek, erdők és szavannák, csordogáló patakok és vízesések, szurdokok és szakadékok… Elképesztő környezeti sokszínűség, egyszerűen kihagyhatatlan lehetőségek természetőrülteknek.

Ezúttal a Bale-hegységben. Az ország második legmagasabb hegyvonulata Etiópia keleti oldalánál található, a Rift-völgy ’túloldalán’. Rengeteg Etiópiában honos állatnak ad otthont, többek között az etióp farkasnak, a hegyi nyalának, és 16 csak itt megtalálható madárfajnak is.

A Nemzeti Parkig ugyan nem jutottunk el, ’leragadtunk’ a park előtti erdő területén, ahol - egy német non-profit kezdeményezésnek (GTZ) köszönhetően – egyedülálló trekking lehetőségre bukkantunk. A sváb precizitásnak köszönhetően egy jól szervezett túra keretében akár öt-hat napot is hatékonyan el lehet tölteni a Bale hegyek lábánál található ’kincsek’ csodálatával. Az útvonalon jól felszerelt hegyi hütték biztosítják az éjszakázási lehetőséget, így nem kell aggódni, hogy a 12-24 kilométer után hol támadják meg az embert az álommanók.

A bázisok – Changeti, Wahoro (3 300 m), Angafu (3 462 m), Adele (3 300), Mololichu (3 080) és Duro (3 350) – változatos, de kivétel nélkül festői szépségű környezetben találhatók és lóháton, vagy akár gyalog érhetőek el. Mi a négynapos itiner miatt a kettő kombinációját választottuk, mely szerint a csomagokat felpakoltuk a pacikra, mi pedig – az utolsó nap kivételével – gyalogoltunk. Be kell valljam becsülettel, hogy 3 000 méter felett átlag napi 14 kilométert gyalogolni embert próbáló feladat gyönyörűség ide, vagy oda. Pláne, ha ennek felét felfelé kell megtenni. És kellett. Úgyhogy nem jelentett nagy problémát este 8 órakor elaludni. Persze egyébként sem jelentett volna, mert a körülmények miatt amúgyis átveszed a helyi ritmust. A Nappal kelsz és vele nyugszol, ami annyit jelent, hogy 6-kor már kávéval a kezedben köszöntöd a nagycsillagot és 7 körül, fogpiszkálóval támasztott szemekkel várod, hogy ’elbukjon’. 

A túra több szempontból is érdekes és jelentőségteljes. Egyik oldalról a világmegváltó, példa nélküli nyugalom. Napsütés és szellő. Csend és hangzavar. Senki és mindenki. Semmi és minden. TERMÉSZET. Járkálsz a zavartalan környezetben és zavartalanul járkálsz a saját fejedben. Hallasz, látsz, gondolsz, érzel, rombolsz és építesz… Beszívod és kiengeded…

Másik oldalról az időutazás. Semmi motorizáció, semmi villany, semmi gáz, semmi. Csak az alapok. Nagyjából minden bázis egyforma. Van egy főkunyhó (vakolt!!! szalma-sár, döngölt föld), két hálószobával és egy ’amerikai konyhával’ J. Az ágyak kecskebőrből készülnek, a konyhában pedig egy gázégő és egy faégésű – melegítő - kemence az alapfelszereltség. A világítást petróleumlámpák szolgálják, a víz pedig hatalmas demizsonokból ’folyik’. A melléképületben található ’fürdőszobában’ két helyiség van. Egy nyugati budi manuális öblítéssel, illetve egy ’zuhanykabin’, csapra vágott vödörrel, tűzön melegített vízzel. A német befolyásnak köszönhetően nyugati emészthetőség szintjére hozott ’luxus’ alapszállás, amely kulturált körülmények mellett ébreszt rá, hogy mennyire kevés is szükséges a ’túléléshez’.

És akkor ott van a napi ’rutin’ helyi egyedisége is... Megérkezel a ’camp’-be, fújsz egyet, leülsz az udvaron a délutáni napsütésben egy nagy bögre kávéval a kezedben és feloszlatva az oxigénhiány miatti ködösséget végigpörgeted a nap vizuális élményeit és észleled, hogy még mindig lehet tovább fokozni, hiszen egy újabb csodálnivaló helyre kerültél.

A – szó szoros és átvitt értelmében vett – lélegzetelállás után elmész tejért, ami frissen ’folyt ki’ a kunyhót gondozó család tehenéből (nem én voltam J) és megfőzöd a vacsorát. A naplementés háttérben benyomod a banános-nutellás palacsintát (mert bűnözni kell J) és magadba égeted a körülölelő hegyek mennyei látványát. Felveszed a pulóvered (majd folyamatosan az egész bőröndöt), beszívod a rohamosan hűlő környezet egyedi illatú, kipárolgó levegőjét és élvezed az utolsó ’világos’ pillanatokat. Begyújtasz a ’kandallóba’, majd a telepöttyögtetett égbolt alatt megmosod a fogad és dupla zoknit húzva, a magasságtól (és két korty helyi gintől) szédülten bebújsz a 8 takaró alá - amely a legnagyobb jóindulattal is tuti kevés lesz - és fogvacogás ide-vagy oda, csettintésre merülsz mély álomba. Reggel pedig kelsz a madarakkal és egy újabb bögre forró kávéval várod, hogy a nap első sugarai visszahozzák az érzést a legkisebb lábujjadba is és közben figyeled, hogyan ’szökik’ vissza az élet a természetbe is, ahogy a világosság lassan bekúszik a legtávolabbi szegletekbe…

Végül folyamatosan visszapakolod a levetett rétegeket a bőröndbe, meggyőződsz a kísérő állatok fizikai jóllétéről és egészségéről, megpaskolod a pacikat és nekiindulsz… Ami furcsa, hogy nem érzel fáradságot, nem érzel kedvetlenséget, nincs kezdeti nehézség, mert – a minden porcikádra kiterjedő izomláztól eltekintve – a környezet az első pillanattól fogva kárpótol mindenért. És te csak figyelsz… Magadra és a természetre… Mert itt tényleg nincs más. Érintetlen, lakatlan és bármiféle (motorizált) járművel megközelíthetetlen. Egyszóval ősnyugalom… Hálát adsz – mindegy kinek -, hogy itt lehetsz, átélheted és magaddal viheted…

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása